Ananheim Shimita haiku versei

ősz csókolta íz
nap érlelte szőlőből
bor harmónia

szóvirágaid
feledtetik a múltam
hitványságait

harmatcsepp villan
árnyas kis félhomályban
szíved rejtekén

olvadó cukor
leszek csészédben reggel
majd felkavarhatsz

kegyelem voltál
az életem legfájóbb
történetében

magány vendége
voltam miközben veled
éltem éveket

angyalok dala
csendül már minden otthon
kisasztalánál

légbuborékok
voltak mit egyszerűbb volt
gyémántnak látni

lobbanó lángok
kékes fénye világít
sötét ajtókat

megdideregtet
a reggel mely ismét csak
nélküled ébreszt

halottunk pora
térdre kényszerít minket
összekulcsolt kéz

semmi sem olyan
rémisztő, mint gyermeked
amikor kamasz

falamat bontod
vajon vésőd meddig tart
erős az alap

meztelen lelkem
sem lehetett már elég
hisz mást szerettél

sárgult fotókra
néztem és könnyem lassan
mosollyá apadt

reményeim mind
porba hulltak mostanra
könnytől sárosan

csendedben csendem
feloldódna ha hagynád
kiürült szavak

csendedben csendem
el is veszne ha hagynád
s(z)ótlan éjszakák

álmodunk vajon
milyen lesz jövőnk és a
jelen elmúlik

még többet akar
éreztetni mint ami
tényleg benne van

a lopott idő
számunkra a minden és
talán a semmi

végzetem lettél
egy könnyű nyári napon
eső függönyben

csendembe téged
vonnálak be teljesen
és véglegesen

kezdőbetűit
szívembe égette most
más ajkába váj

kovácsa voltál
vasakaratodnak csak
üllőd tört ketté

meztelen lelked
szerettem meg de nyomban
felöltöztetted

magad vagy te is
s táncolsz a széllel örök
naplementében

mégis megérett
az utolsó szó melyet
nehéz mondani

vakszerencse volt
hogy utonállóm lettél
szívem raboltad

lesz e már hajnal
mely karjaidba zárva
éberen talál

a maga módján
nyitott nekem egy utat
saját szívéhez

pimasz mosolyod
csókokkal törölném le
kacér gondolat

történetünkben
már megfagyott a múlt most
a jövő a tét

fürdik a porban
elejtett szavam mi nem
ér utol téged

tavaszillattal
köszönt rám a szerelem
melegen lágyan

menne-e veled
mi eddig még senkivel
különleges vagy