Ananheim Shimita haiku versei

világot teremt
benned élő képzeted
színest vagy szürkét

hogy megismerhess
kopogj be kopogj be mert
lelkem arra vár

más nő oldalán
szebben ragyogsz s maradok
félárnyékban én

játékba kezdtél
és te már tudod hogy csak
nyerhetsz mellettem

utoljára még
láttam remegő kezed
s könnyes mosolyod

feltámadt lélek
kiben oly nagyon hinni
tudunk akarunk

gyarló lelkemet
tenyerébe ültette
a Mindenható

csodás pillanat
mikor ajkam ajkadba
suttogva nevet

szívemnek kedves
milliő mit adtál rég
valahogy szép volt

fentről vigyázzák
lépteim zaját szívem
halk dobbanását

véget ér végre
húsz év álarcos bálja
lassan lehántom

tekintetedtől
megolvadt szívem burka
de már mást figyelsz

álmodó tavasz
hűségesen visszatért
ezer emlékkel

az éj csókodtól
lopta el mámorosan
sóhajtó álmom

csendemben hallom
a szíved hozzám küldött
igaz fohászát

gondolataim
között kerestelek de
szívemben voltál

válasz nélküli
csendben hallottam mennyi
fájdalmat adtam

végtelen árnyak
számtalan kis bűnömet
kezdték takarni

az életem most
állandó változó s te
ezt már nem érted

így látni téged
a saját világodban
szívmelengető

szíved ritmusán
járja táncát a lelkem
végtelenségig

akadály röppen
a meleg tenyeredben
táncomat lejtem

álomittasan
ébredve szédültem a
valóságomba

mesés álmait
fújja a szél szerteszét
szedegethető

a hegyormára
érve a kétségek sem
gyötörnek tovább

szülőfalumba
vissza jár a sóhajom
miért mentem el

ha te kaphatnál
még tizenhét szótagot
most mit mondanál

nem kalitkában
születik a szabadság
vándor könnyében

ha csillag leszek
utat világítok majd
lépésed elé

barnult falevél
most versenyt fut a széllel
együtt toccsannak

szánkónyomokat
látok frissen hullt havon
gyermekkacajok

erőtlenségem
csak arra jó szorosan
hozzád bújhassak

lépteim lassú
bizonytalanságában
rád bízom magam

elengedtelek
s magamon kívül lettem
benned dobbanok

csillag az éjben
úgy hulltam földre én is
egy halk szavadtól

őszi alkonyok
rég volt emléked őrzik
forró teámban