Balázs József BAZSI haiku versei

ködfalra karcolt
fekete írásjelek
a csupasz ágak

a végtelenbe
futó párhuzamosra
merőlegesen

a látvány akár
a játszott zene tele
volt szépségével

tájban meglátja
s hangzó dallá írja a
harmóniáját

sóvárgás és vágy
az elérhetetlenség
sarkantyúz tovább

tocsog a sáros
homok lovak nélküli
hézagos napok

a magányosság
fokozatainak nincs
mértékegysége

jobb ha nem állok
semelyik sorba megyek
utamon tovább

soha többet ezt
a hangot dübörögve
jöttek a tankok

ma nehezebben
cipelem keresztem még
a létezésben

hajnali pára
mint éji szellemek itt
maradt ködfátyla

aranyló pora
a virágnak lepkéket
hív kába táncba

októberi fény
csalón tavaszt idéz de
hullt levél lebeg

hársfám ritkuló
lombruháján kivillan
az ágak csontja

vesztett csata ez
nyitott szemmel heverek
agyam nem pihen

lombját vesztett fa
vagyok csupasz lelkem már
csak fohászt terem

falra festett kép
villan a gyertyafényben
angyalszárny libben

hegybe ásott mély
hűs pince mézízű must
az emlék könnye

kacsintott s fordult
mosolygott és pördült must
csordult táncától

októberre jár
megfáradt testben a nyár
elöregedett

gyertyafény süt át
a pohárba kitöltött
vérszínű boron

állni a ködben
tudva hogy azon túl már
nincs nekem világ

szürke ló ködbe
vész lovasa lebegni
látszik s tova száll

uszályos farkú
felhőlovak fejükön
csillagdísz virít

vetett árnyék a
ló nyakán rajzos levél
őszi nap festi

ó! te rég látott
remény és vágy nem bújok
el hogy megtalálj

gyertya lobogó
lángja hosszú árnyékot
vet minden tárgyra

az alma édes
zamata őszi ének
színes dallama

másnak plüssmaci
nekem kopott faló volt
kedvenc játékom

torz lepattogzott
zománcú bádogbögre
félrehajítva

a park kis vörös
bohóca kergén szökken
libben a fákon

sodor a sors de
értékrendem állandó
nem megalkuvó

szőlőtőke zöld
levélszoknyája rejti
dús levű kincsét

friss minden sora
nyelvezete veretét
nem marja rozsda

karcos bort keríts
kancsódból kedves csókot
tölts szádról számra

sejtetőn zengő
halk zene angyalok lágy
dalának nesze