Balázs József BAZSI haiku versei

kitörni nem tud
a bánat idebent így
csak kiabálhat

készíthetsz szebbet
de én a régit őrzöm
apám faragta

hajlott szívem a
dicséretre jól tettem
nemesebbé tett

didergő vasra
párából szőtt gyöngypaplant
terít a hajnal

míg szólt a nóta
ment a móka aztán a
csend leült közénk

ráhevert a köd
nyirkos homokba írt sok
száz patanyomra

mélyre temetve
bánatom mocsarába
árva önmagam

levelek közé
hullt tócsa tükrébe néz
sok csupasz faág

lelkemet töltő
muzsika áradása
szívemben rezdül

avarkupacra
hullt szívforma hárslevél
még halkan dobog

homokot kavar
a szél csigaház roppan
a paták alatt

lehullt avarra
hever a hűvös este
éj takarja be

kismadár lennél
szívemen melegednél
kabátom mélyén

nyári estéken
friss festéken a padon
volt lenyomatunk

sok élmény - képen
ahogy adódott éppen -
boldogság morzsák

itt helye van a
tiszta szónak írhatsz szép
igaz verseket

őszi estéken
kabátban nézem hideg
fényed telihold

zarándok sírod
a hegycsúcsán lesz felhők
pihennek rajta

újra csendben a
nyüzsgő világtól távol
harmóniában

színes avaron
heverve leplezem hogy
pofára estem

rezgett rőt lombja
homok fehér fényében
vágtatott az ősz

lazított szívem
szorongásán vigaszod
jó hogy elmondtad

búcsúzó nyári
fényben hosszú árnyékunk
átnyúlt az őszbe

álltam mint kereszt
a borostyán már benőtt
soha nem ereszt

közös versünket
homokból hasította
friss patanyoma

a zebrát csíkos
ruhájában sem nézi
senki tigrisnek

ahogy mozogsz azt
mutatom - gyakran állunk
és átölellek

a ló s az idő
megszelesedett ma - én
meg gyönyörködtem

alatta állunk
sűrű a lombsátra - ló
s ember - nem ázunk

megélt csókokat
számolják együtt a fa
s alatta a pad

alattomos vért
ontó gyilok a szavad
belepusztulok

már lassúságom
sem a régi angyalom
röhögve nézi

én maradnék itt -
bár a mennyország boldog
s az élet pokol

hófödte fejem
nem magas hegy - sőt inkább
emberközeli

merre induljak
kérdezte egy felhő jött
a szél s már tudta

diófapáccal
hurkapálcikával a
kéz kezet rajzol