Balázs József BAZSI haiku versei

magánytól kihűlt
fázó testem karommal
félig érem át

veled sírok mert
tudom te ott távol is
értem könnyezel

lopakodj régi
helyedre megvan kuckód
még a szívemben

kinek adjam mi
csak nekem érték - találj
olyat ki szeret

csodákat várunk
s ha süt a nap elhisszük
hogy erre vágytunk

végtelen hosszú
kötéllétra az idő
pár fok csak miénk

méltóságunknak
elhullt csendjében mozgó
lovak s angyalok

ő mást tart szépnek
én megértem mert hisz az
ízlés sokféle

belül zokogtam
de mosolyogva mondtam
- ők várnak már rád

az ember mindent
összekevert létünk a
káoszba zuhan

jön közeleg már
szinte itt van ki reményt
hoz - örüljünk hát!

cinkéket várok
ablakomba hiába
máshova járnak

ködfalra karcolt
fekete írásjelek
a csupasz ágak

a végtelenbe
futó párhuzamosra
merőlegesen

a látvány akár
a játszott zene tele
volt szépségével

tájban meglátja
s hangzó dallá írja a
harmóniáját

sóvárgás és vágy
az elérhetetlenség
sarkantyúz tovább

tocsog a sáros
homok lovak nélküli
hézagos napok

a magányosság
fokozatainak nincs
mértékegysége

jobb ha nem állok
semelyik sorba megyek
utamon tovább

soha többet ezt
a hangot dübörögve
jöttek a tankok

ma nehezebben
cipelem keresztem még
a létezésben

hajnali pára
mint éji szellemek itt
maradt ködfátyla

aranyló pora
a virágnak lepkéket
hív kába táncba

októberi fény
csalón tavaszt idéz de
hullt levél lebeg

hársfám ritkuló
lombruháján kivillan
az ágak csontja

vesztett csata ez
nyitott szemmel heverek
agyam nem pihen

lombját vesztett fa
vagyok csupasz lelkem már
csak fohászt terem

falra festett kép
villan a gyertyafényben
angyalszárny libben

hegybe ásott mély
hűs pince mézízű must
az emlék könnye

kacsintott s fordult
mosolygott és pördült must
csordult táncától

októberre jár
megfáradt testben a nyár
elöregedett

gyertyafény süt át
a pohárba kitöltött
vérszínű boron

állni a ködben
tudva hogy azon túl már
nincs nekem világ

szürke ló ködbe
vész lovasa lebegni
látszik s tova száll

uszályos farkú
felhőlovak fejükön
csillagdísz virít