Hollósy - Tóth klára haiku versei

Sétautunkon
emlékeinkről mesél
tavalyi levél

A szívünk olyan,
mint a harang, belülről
kapja az ütést.

Kétségeimet
felitattad a Nappal,
ma újra esett.

Hópehelygyolcsba
burkolja be a tájat
Isten kegyelme.

Sokszor csak saját
korlátainkba tudunk
megkapaszkodni.

Relativitás
egy szál haj levesbe sok,
fejedre kevés.

Úgy mentél el az
életemből, hogy végleg
velem maradtál.

A sorsunk közös
minden, mit másnak kívánsz,
közeleg feléd.

Hibernáló tél
csiszolja jégvirággá
fagyott lelkemet.

Vörös köntösbe
bújt alkonyt mosolyog rád
a naplemente

Karácsony éjjel
csillagfény ruhát öltött
a várakozás

Amióta nem
vagy a Nap, a csillagok,
sincsenek nekem.

Hogyha hazudnod
kell, függőviszonyban vagy
saját magaddal

Az aggodalom
erőtlen szárnyalásod
vámszedője csak

Aggasd a fára
értéked ékszereként
alázatodat

Valót kerestem,
végén megtaláltam a
tévutat feléd.

Ha visszalépünk
lehet, előbbre jutunk
mintha haladnánk

A gondolat fest,
olyan lesz a világod,
minek te látod.

Poggyászom üres
mindenem megvan amit
magammal hoztam

. - tudok zenélni -
súgta az ezüstnyárfa
lombja a szélnek.

Önmagunkat sem
ismerjük objektíven
téved az ember.

Minden apró, kis
kőben cseppben kavicsban
benne az egész

Visszhangzik bennem,
mit mondani akartál,
s néma maradtál.

Kishitűséged
emeli korlátaid
önmagad körül.

Átölelsz, ahogy
Nap csókolja létre, a
csírázó magot.

Egymásba haltunk.
mint a rózsa szirmai,
a hervadásba.