Ivády Gábor haiku versei

szeplőtlen szépség -
mint egy nyakékként hordott
szent rózsafüzér

a konklúzió
most majd előre mutat
vagy megint csak rám?

búrában égtem
ragyogásunkba szakadt
az izzószálam

belém szeretted
magad, dallam vagy amit
folyton dúdolok

átokkal élek
nem tudok jól szeretni
még magamat sem

mikor kinyitom
a kapudat elveszek
a nyikorgással

szisszen a kétség -
rosszul fájnak rajtam a
karmolásaid

a szuperhősök
szemszögéből nézve te
fogyatékkal élsz

ma már volt néhány
kósza pillanat mikor
nem gondoltam rád

egyszer csak eltűnt
nem találom a helyem -
nem maradt nálad?

van egy oltárom
higgy bennem és építsünk
köré templomot

pontokba szedtem
mindenem, ideje hogy
összeköss minket

mosolygós világ -
reggel rám kacsintottak
az esőcseppek

félholdra rágom
szerelmem sötét felét
a hiányodtól

bármit érintesz
ott vagyok benne mint az
ujjlenyomatod

veled hallgatok
mióta kérdés nélkül
kapom a választ

feltartottalak -
végül minden erőnket
eltékozoltam

ha elolvadok
esővé porladok s rád
hullok finoman

te légy csak folyó
én leszek a medredben
koptatott szikla

a levegőben
még mindegy, hogy ki a fej
és ki az írás

velem született
képességeim fele
árvaházban van

soros kötésben
vagyunk, ha zárlatot kapsz
kiégek én is

csak azt mondd amit
már nem tudsz elhallgatni -
a többit tudom

közeltartási
végzésem van, nem mehetsz
egy hétnél messzebb

azzal hogy élek
megint megmentettem egy
csomó kanócot

megtévesztettél -
csak egy pipa voltam a
bakancslistádon

a fejlődéshez
egy állítást csak egyszer
vonhatsz kétségbe

láthatatlanul
vagyok fontos, mint bögre
fülében a lyuk

ha neked adom
a vásznam megrajzolod
az önarcképem?

hang nélkül súgtam
át mindent abban az egy
ölelésemben

csak beképzelem
magamnak hogy gyűlölöm
az illúziót

hogy annak láthass
aminek megszerettél,
vakon tartalak

nem a hibákat
nézem, hanem hogy van-e
köztük szalmaszál

bepárásodott
komoromra rajzoltál
mosolygó arcot

észre sem vettél
másra pillantottad az
önbecsülésem

enyhe szellőként
szelíden megborzollak
csak hogy jól essek