Melly79 haiku versei

öreg diófa
sokat tűrt árnyékában
verset olvasok

apró haikum
lelkemből papíromra
kéri át magát

Magányos imák
porlepte imakönyvben
egymáshoz szólnak.

szürke pókhálón
hajnali fuvallatra
harmatcsepp rezzen

diófaág közt
fény oson - észrevétlen
elbiceg a nyár.

rövid árnyékú
fák ágán idő moccan
csak az ősz lehet

Fekete menet.
Beton alatt könnyű föld.
Üres hintaszék.

Csak üres szavak
egy színes borítékban
- nekem jöhetett.

mezítelen hold
vacogva ölt magára
éjkabátívet

Nem mi használjuk
ki az időt, ő teszi
azt inkább velünk.

Tejszagú keblen
fogatlan lét mozdít meg
visszaszámlálást.

Kint nap, bent eső
s egy kontrasztrepedésben
szívem csöndre lel.

Csak huszonegy gramm,
mégis anyaóriás
testem lakója.

Fehér fal a csend
- réseiben gondolat
gyík hátán szalad.

Tervvel-szőtt hálón
izgatott pók jöttére
esőcsepp rezeg.

Éji tótükör
holdcsónakján holnapba
evez a tegnap.

Éji tó tükrén
fehér csónak ringat el
fáradt tegnapot.

Elhagyatott ház
csendéletét felveri
egy éhes patkány.

Sárkérget hizlal
a vén lápra - emlékül
nád helyett a nyár.

Pereg az idő
- homokóra testében
múlt gömbölyödik.

Törtkarú széken
pókfonálba font idő
árva óriás.

Élet és idő
ráncba húzza a lélek
hófehér selymét.

Idő nyúlik el
vén diófa kérgén - épp
múltját rágja szét.

Piros muskátli
hajnali gyöngykönnyében
megcsillan a nyár.

Szellő fésülte
fehér akác fürtjeit
napfény balzsamoz.

Országút mentén
feszületvirág satnyul
világszenny porban.

Elnyűtt kottánkon
egymásba ölelkeznek
lélekhangjaink.

Múltat taposva
szilánkok metszik talpam
- jelenem az úr.

Szürke emlékek
álomfirhangjain át
testet ölt a múlt.

Májusi eső
elernyedő nappalást
gallérjára hull.

Arcom fényére
kegyetlen időpiktor
mély ráncokat fest.

Mezőnyi virág
dél napfényében úszik
- pollent szór a táj.

Vénült kandalló
újraszított tüzében
felragyog a múlt.

Málló vakolat
múlt titkokkal az idő
tenyerébe hull.

Csalfa szemedbe
szél repíti hamvaim.
Érted égtem el.

Szél fúj pitypangot
- gyermekláncfű sárgája
nyárpihékbe hull.