Z. Konkoly Juci haiku versei

Borús a világ
zápor csüng az ághegyen:
Legördülne már.

Lombos fa ágán
hintázik az ébredés:
Csicsereg a lét.

Settenkedve jött,
küszöbre ült az este:
Árnyak nyújtóztak.

huncutkodó szél
tavirózsát csiklandoz
tóra mosolyt fest

Unatkozó pad
társaság hiányában
Bérlőket keres.

Mint zabolátlan
kiscsikó, úgy futkároz
a réti szellő.

Váratlan vendég
kopog az ablakomon.
Nyári esőcsepp.

Nyakamba csókolt
egy huncut őszi szellő:
még dalol a nyár.

Mezítlábas még
a nyár, nyomában az ősz:
Bakancsot próbál.

Lábujjhegyen jött
a hajnal, és fényt lopott
az ablakomba.

A csend zenéje
átölelve ringatott
karod bársonyán.

Évek gyűrűi
varrnak ráncot arcunkra:
lélekmosolyok.

Ködfátylat ringat
végtelen tenyerében:
nyár-végi hajnal.

Kócosan alszik
zsebemben a pillanat.
Fésülgethetem.

Álarcot viselsz,
de ha álruhád lehull:
szemedbe nézel?

Létünk oly múló,
mint dallam a hegedűn:
villám az égen.

Törékeny madár
szakadék felett dalol,
bízik szárnyában.

A múltad néha
vállon vereget, azért
ne fordulj hátra.

A nehézséget,
ha nem kerülheted el,
még legyőzheted.

Lakatlan tanya,
a feledés homálya
lengi udvarát.

Tegnapok nyakán
terheink zsákja hever,
múlton rágódik.

Mezők illatos
csendjét hozta a szellő,
mikor átölelt.

Mohapárnákon
mezítláb lépdel a szél:
erdei séta.

Az érintésed
a tenyerembe bújva
lelkem öleli.

Az ég kékjébe
vackolta habos ágyát
a bárányfelhő.

A felhők könnyét,
szolid egyszerűséggel
fogadja a föld.

Füvek harmata
mosdatja, szél szárítja
a kora reggelt.

Az éj hálóján
pisladozó csillagok
nyitnak világot.

Az éjnek búját,
hajnal zsenge szépsége
gyűri zsákjába.

A hegyek ormán,
ábrándos énekével,
szellő tanyázik.

A berek felett
nap aranyába olvad
reggelnek kékje.

Nyargaló szellő
rózsaszoknyák alá néz.
Illatot szippant

A hegyoldalban
dudorászik lenge szél.
Visszhang felesel.

Roppan az éjjel
dereka, feslik az ég.
Pirkad a hajnal.

a szél kacéran
ölbe kapja a nyarat
meghintáztatja

vadkacsa fészket
rejteget a parti nád
susogva őrzi