Balázs József BAZSI haiku versei

búcsúzó nyári
fényben hosszú árnyékunk
átnyúlt az őszbe

álltam mint kereszt
a borostyán már benőtt
soha nem ereszt

közös versünket
homokból hasította
friss patanyoma

a zebrát csíkos
ruhájában sem nézi
senki tigrisnek

ahogy mozogsz azt
mutatom - gyakran állunk
és átölellek

a ló s az idő
megszelesedett ma - én
meg gyönyörködtem

alatta állunk
sűrű a lombsátra - ló
s ember - nem ázunk

megélt csókokat
számolják együtt a fa
s alatta a pad

alattomos vért
ontó gyilok a szavad
belepusztulok

már lassúságom
sem a régi angyalom
röhögve nézi

én maradnék itt -
bár a mennyország boldog
s az élet pokol

hófödte fejem
nem magas hegy - sőt inkább
emberközeli

merre induljak
kérdezte egy felhő jött
a szél s már tudta

diófapáccal
hurkapálcikával a
kéz kezet rajzol

átölelem a
ló nyakát - megsimít egy
diófalevél

nyakad öleltem
nem látta senki - csak ki
mindent látva lát

visz sodor a víz
szél törte ágat gallyat -
járdaszélpatak

szellő libben - zöld
angyalszárny rebben - levél
zizzenve zenél

kavargó homok
boszorkánytánca forog -
búgócsiga fény

múltam van jövőm
nincs sok - jelenem mint én
jelentéktelen

szárny nélkül nem megy
csak zuhanni képes a
test s összetörni

holdsarlón leng az
éj csillagdíszes ingként
lágyan a tájon

lombok árnyában
sétálok rád gondolva
verset kreálok

vándort figyelem
ki fényével éjszaka
bent járt szobámban

változik akár
a hold - éles penge majd
véres ezüsttál

szeszélyes nagyon
mint egy tüzes nő - forró
nap s vad jégeső

nyugalom kéne
meg béke a lelkemben
pár percre végre

ha többség egyet
akar abból lesz egység
ez nem kétséges

múltam meredek
szőlőhegyén prés szorít
s vad emlékezés

hallani vélted
belső füleddel lelked
rezdülő dalát

harmatcseppet sír
a hajnal virágokon
gyöngy fénye gyémánt

lennél önzetlen
kedvesem ki ifjúvá
bűvölné testem

nem sírhattam el
magam csak álltam némán
megalázottan

csorba csupromnak
száját csókolom hűs bor
tüzemet szítja

járok kiégett
réten por száraz virág
halódó élet

békére vágyok
lovam homlokának dől
homlokom - csend van