Kádár Kata haiku versei

nappal bezárhatsz
de álmomban vad tenger
zúgása vagyok

hűs cseppek között
esőáztatta bodza
illata táncol

Kint fagy, de csontig
hatoló közönyödtől
bent jobban fázom.

kócos hajnalok
mézillatú csendjében
megáll az idő

kettőnk közt a csend
néha meghitt biztonság
máskor fájó űr

még úton vagyok
de tudom otthon várnak
kalácsillattal

nekem az ünnep
szeretteim mosolya
együtt egy napon

téli varázslat
minden hópehely csodás
szimmetriája

ünnep szövődik
régvolt boldog emlékek
selyemszálából

örök emlékül
szeretteim mosolyát
vinném magammal

hűs érintéssel
nyakamban landol huncut
hógolyókacaj

Kintről nézve báj,
béke, semmi karc, de bent
csendes üvöltés.

Cseppnyi öröm, ha
látlak, még ha háborgó
tenger cseppje is.

gyermeki énem
kitartón felnőttként is
kalandot kerget

álmom elkerül
hallgatom mily sokszínű
éjszaka a csend

Magányra vágyom,
s közben támaszodra is.
Hagyj, de ne hagyj el!

Régi fotónkon
szappanbuborék csillan.
Most szememben könny.

Ha semmim nincs is,
az ég végtelen kékje
örökké enyém.

egy hegyi túrán
a járt utat elvesztve
magamra leltem

úgy leszek erős
ha őszintén vállalom
gyengeségeim

rút kiskacsa, bár
belül hattyú volt mindig
most száll szabadon

friss nyári szélben
árvalányhaj lengedez
mint szűzi fátyol

hajnalfény dereng
tétován nyújtózkodva
macskaköveken

ótemplom tornyán
égre karcolja hitét
korhadt fakereszt

magam lépdelek
korhadt talpfák ütemén
emléked kísér

pántlika libben
halk selyem suhanással
testet ölt a szél

tűnődve nézzük
hol végződik a tenger
s kezdődik az ég

tavaszi napfény
virágból fon koszorút
fáradt lelkemre

tócsába lépve
maszatos gyermekarcon
huncut félmosoly

Éjkék selyemre
mély rubin tinta borul.
Búcsúzik a nap.

nem válaszol más
gyötrő kérdéseimre
csak a harangszó

friss tavaszillat
mámora ringat, lelkem
most életre kel

fénylő hópelyhek
fagyos ölelésében
megszépül a táj

Vágyom a szép szót,
s ha nem kapom is mástól,
én mindig adom.

kavargó pelyhek
egy lámpa fénykörében
csendszimfónia

szűk lépcsőházunk
mi mindent átélhetett
negyven év alatt