Laczkó Vass Róbert haiku versei

beszélő fejek
tetszőleges gyűlésen
semmitmondanak

csodák márpedig
nincsenek ha nem teszünk
csodát magunkkal

mostantól semmi
nem tántorít el attól
amitől félek

sikerül olykor
véleménykülönbségben
megállapodnunk

emlékezetből
raklak össze mielőtt
elfelejtenél

tüzet az gyújtson
akinek árnyékához
bátorsága van

belenyugszom az
utolsó szívdobbanás
előtti csöndbe

békeharcosok
militarizmusától
dübörög a föld

sötét a város
tele van a ragyogás
aggodalommal

bocsásd meg nekik
hogy a te nevedben is
beszélni mernek

huszonöt éves
futamidőre váltott
végső nyughelyek

szeretném hinni
hogy a béketörekvés
nem reménytelen

annyit mondanék
magamról hogy nem tudom
kihez beszélek

felelőtlenek
magabiztosságával
úszunk az árral

találkoznom kell
önmagammal is ezért
búcsúzom tőled

úgy nézek rád hogy
nem tudhatom látlak-e
tulajdonképpen

ha úgy érzed nincs
elég mondanivalód
írj kevesebbet

digitalizált
semmitmondás érvel a
mindentudásról

zavaros tócsák
tükrén vitorlázik az
ágrólszakadtság

csak a halálba
szabad végérvényesen
belenyugodni

magas vérnyomás
ellen ártalmatlan a
talajmenti fagy

ravaszul épp csak
annyira gyűlölködik
mintha szeretne

nekem ne tartson
tükröt az aki gyáva
volt belenézni

felhőszakadás
tajtékzik a betonon
buborékot hány

viseld az időt
eleganciával mint
egy nagyestélyit

végállomásnál
jobbra világvárosi
faluturizmus

jó választás nincs
kedvenc alternatívánk
a szükséges rossz

egyenes ember
görbe utakon is a
cél felé halad

csalhatatlanul
magyarázzuk félre az
értelemszerűt

törékeny formák
veszélyes tartalommal
fenyegetőznek

virul a kertem
szomszédom is kizöldül
az irigységtől

azóta fáj az
örök élet mióta
halandó lettem

gyorsan elillan
a hosszánál többnyire
rövidebb élet

mindenkit nem kell
megölelned elég ha
tudsz mosolyogni

belülről hallom
egy roppant pályaudvar
zakatolását

büntetés gyanánt
a halhatatlanságot
érdemelte ki