Mészárosné Gárdosi Gabriella haiku versei

bársony köntösét
hecsedli menyecskének
dér szabja-varrja

lehetne a sál
ég alján az a kis pír
reggel a tónál

ne nyess meg, ha a
szárnyalásom szereted
zuhanó madár

hidegen csókolt
szívemről lehullott az
összes vakolat

félénken pislog
deres mohás galyak közt
őzbarna szempár

VAN az az ösvény
mi egyedül csak Rád vár
más nem léphet rá

jégkristályokat
izzad a kertvégben egy
magányos rózsa

mikor csalódunk
lelkünkből leszakad egy
kicsiny darabka

takaróm az ég
ágyam a virágos rét
párnám tenyered

holdanyó rázza
kasmír-fehér paplanját
hópihék szállnak

fű fa lomb virág
minden kis csalódását
levetkőzte már

égi mezőkön
csillagszemű bárányok
felsorakoztak

selymes fehéren
hatolt át retinámon...
az Isten üzent

mint dióhéjat
feltörted magányomat
felelős lettél

életfájáról
minden levél lehullott
utolsó napján

halál angyala
lelkét felkapta, Isten
ölében hagyta

hószagú nap egy
hópelyhet sodor elém
lelkemen olvad

rózsa szirmán ül
lehullott apró gyémánt
angyali könnycsepp

boldogok, akik
nem is tudják, hogy azok
mert bennük terem

lehetnék ritmus
csellóban rejtőzködő
szépséges dallam

fent sehol egy folt
nem érthetem, merre ment?
elkószált a hold

szépség és jóság
benned fürdetem lelkem
lélek-wellness ez

lelkem huzatos
részét faggatom, meddig
kíván szenvedni

hasad a hajnal
tegnapból ma születik
minden körbeér

pszichém szárnyaló
szép lélekmadarával
körberöpködlek

fenn a holdsarló
mint feledett hintaló
éj udvarán ring

mindig a szívünk
sarkában gyülekeznek
el nem sírt könnyek

Isten mérlegén
vajh` mennyi a súlya mért
fájdalmainknak

hallom a dobot
szívünk vágtázó ménes
gyűrött lepedőn

megbocsátásban
te magad légy a hetes
hetvenszerhétszer

lennék ősi csend -
megtorpannék ha egy szó
hagyná el ajkad

már nem emlékszel
csodás sorsfonaladat
magad sodortad

falra festettem
az ördögöt, hogy lássam
kivel van dolgom

novemberi nap
pocsolyák felszínére
színaranyat önt

angyaltollakon
karcos gallyak közt sikolt
félhold stigmája

ezüstszínű hold
fényesebben ragyog egy
kopott ablakon