Mészárosné Gárdosi Gabriella haiku versei

künn az erdőn a
szél mint sziszegő kígyó
fákon tekereg

ó verébsereg
első nap mit pletykáltok
tollas jószágok

meséből sok kell
hogy elviselhetőbbé
váljon a világ

téli éjszakán
egy havas kucsma ballag
randi a holddal

új év küszöbén
pillangókká vedlenek
rossz szokásaim

Fürge csikó(k)ént
szaladtak el az évek...
Nem számolom már

palaszürke est
nehezedik a tájra
lehunyt szemfedő

besötétedett -
szívem északi fénye
szivárványra vált

az aranymetszés
ott rejtőzik mindenben:
tökéletlenben

virágok nyílnak -
időkapszulában száll
anyám imája

óvatos hangon
énekelni kezdtek a
kertben a színek

párhuzamos lét:
az egyiket én írom
másikat Isten

ólómsúly tapad -
pillámra nehezedik
- bő ötven évre

didereg a tó
tetejére a szél fúj
havas ráncokat

büszkeség éle
metsző fájdalmat hasít
embertelenség

fázós reggelen
kávészínű kardigánt
öltött minden fa

kopasz tölgy mereng
árva magányát oldja
madarak röpte

az őszi kékkel
tájzenél némán, búsan
pár lombfosztott fa

nyár is emlék lett
szélfútta szomorúság
levélgondolán

ötvennégy daru
festi szürkére őszöm
eltűnő évek

pattogó tűzben
nyár és pár csutkababa
végleg elalszik

kukoricásban
szőke nyárral enyelget
komiszkodó ősz

mert amikről nem
beszélünk, önmaguktól
vallanak olykor

megnyúlt árny, tán egy
mintás hasú kígyó? nem!
- csak kerítésléc

már kertek alatt
bandukol gyümölcsfák közt
ízőrző ősz jön

fantáziál a
szeretet szép szemén át
édes-jó viszony

móló kövekről
aranypercek gurulnak
a végtelenbe

alkonyi fényben
libbenő madárdal zöld
levelet ringat

nekem már arra
van az utam, amerre
jólesik lennem

arany napfényben
sok madárdalt gyűjtöttem
kincs a szívemben

csendnél halkabban
vadsötét éjt, - ha értem
félregombolnád

Csend kapaszkodik
parton hagyott csónakban...
Üres teljesség

lelki társam vagy
szép csöndjeink a mennytől
a földig érnek

tér időn át a
csended csendemmel táncol
óra körbejár

apró gyermektalp
szivárványhídon lépked
cuppogó tócsa

halk ciripelés -
egy tücsök tölti ki az
üres részeket