Mészárosné Gárdosi Gabriella haiku versei

lubickol a hold
erdő melletti üres
kis csigaházban

virágba borult
egy mandulafa, pedig
dúl a háború

virágok kelyhén
színes sóhajok imák
csöppnyi áhítat

Szép tavasz, múzsám
Rebbenő sziromlevél
Szél citerázik

fű is benőtte
madárka rakott fészket
elnyűtt bakancsban

a csend elaludt
rá aranypárát lehelt
álmos arcú nap

instán szembe jött
velem saját írásom
haiku cetlik

édes ajkától
virág szirmok élednek
hanami napján

tél koporsóját
fehér szirmok csipkézik
méltó búcsúzás

öreg akácos
illatfelhőt permetez
pőre nyakamba

mondhat véleményt,
de soha ne légy annak
következménye

mi a pillanat (?)
fák lombján átszűrődő
remegő fényfolt

rafinált idő
mindenki eszén túljár
mából van minden

lélek-mozsárban
őrlődnek a perceink
egyre csak fogynak

mindig jóllakat -
illatos kenyérben a
munkám gyümölcse

Kacarászó szél
magának bajuszt pödört
Nézd, hótekercsek!

szívesen halok...
rég elsirattam már azt,
ki voltam s vagyok

gondos szülőként
fákban alvó rügyeket
tavasz ébreszti

Nagyapám kaszát
fent. Az este nyeste meg.
Égen holdkaréj.

Ahol egyszer lomb
voltál... Tavasz nem felejt -
ad rád új ruhát

az ég sarkában
tanyát vert egy gondolat:
`most hogyan tovább? `

forró teagőz
olvasztja ember lelkét
múlik már a tél

szeretet terem
mindenki (h)a jót hinti
álomvetemény

minden `van` mögött
rögtön fészket raknak a
`volt` madarai

tanulni kell a
szeretetet, Karácsony?
legjobb alkalom

A testem a rét,
melyen millió virág
nyílt már - Emlékek

sötét tónusú
hangulatot cserélnék
világosabbra

a ma embere
bensőséges iszonnyal
éli napjait

lélek sem bolyong
apró üvegszilánkok
fenn a csillagok

mikor már mindent
láttál - se mondhatod azt,
hogy megérkeztél

más ingét veszed
magadra, s csodálkozol:
`valami zavar`

hűvös őszutón
vén tölgyek melegednek
moha zokniban

egymáshoz nőt fák
fényben fürdetik arcuk
ódon templomok

kerek tó vizén
ezüst ködpaplanban egy
csónak álmodik

kérlek üzend meg,
ha látod majd felszállni
az első lepkét

nem lesz börtönöd
ez a világ, ha nem a
koponyád a fal