Mészárosné Gárdosi Gabriella haiku versei

szellő kócolta
lelkem fák felett lebeg
vagy csak álmodom

szigorú varjú
reverendában sétál
ossza az igét

csak ennyi voltam
est hamujába hulló
színes lepkeszárny

lelkem torkán már
nem engedek minden szót
csak úgy lenyomni

téli fák körül
jéghideg csend prédikál
letérdepelnek

csak lassan haladj
mint aki korzón sétál
kézen fog a Hold

Mulandó s Örök
végtelen ölelkezőn
egybeolvadnak

sokan csak a járt
utunkhoz tartozhatnak
nem pedig hozzánk

egy napig maradj
csendben! - meglátod azt is
mit nem szeretnél

szürke felhőből
jeges csillagvirág hull
kabátujjamra

szemem sarkából
hízelgő ajkaidra
vágymadár rebben

a pislogó hold
magzatpózban bóbiskol
csillag ringatja

ölembe hull a
csend fésülködöm veled
szerelmes hajnal

kacskaringós füst
között nyújtózkodnak a
reggeli házak

Az idő csak áll.
A sétáló mutató
én magam vagyok.

kisharang kondul
minden ember szívében
áldott december

puha pamlagon
tüzet csiholnék komoly
tekintetedbe

lennél-e velem
széltében hosszában a
tágas végtelen

születni mertem
nem kértem mást - levegőt
szárnycsattogtatás

fázok rossz lenni
minden ember meztelen
Isten szemében

Te is látod, én
is látom, ő is látja.
Ugyanazt - másként.

belső körömbe
az léphet, akiében
én is ott vagyok

miért e mosoly
ha dilemmák csipkéje
fedi ajkadat

- játszanál velem?
Rajzolnánk együtt apró
kis örömöket.

bársony köntösét
hecsedli menyecskének
dér szabja-varrja

lehetne a sál
ég alján az a kis pír
reggel a tónál

ne nyess meg, ha a
szárnyalásom szereted
zuhanó madár

hidegen csókolt
szívemről lehullott az
összes vakolat

félénken pislog
deres mohás galyak közt
őzbarna szempár

VAN az az ösvény
mi egyedül csak Rád vár
más nem léphet rá

jégkristályokat
izzad a kertvégben egy
magányos rózsa

mikor csalódunk
lelkünkből leszakad egy
kicsiny darabka

takaróm az ég
ágyam a virágos rét
párnám tenyered

holdanyó rázza
kasmír-fehér paplanját
hópihék szállnak

fű fa lomb virág
minden kis csalódását
levetkőzte már

égi mezőkön
csillagszemű bárányok
felsorakoztak