Radványi Tibor haiku versei

Éj van. Valahol
víz csobog. Kacaj visz hírt:
boldogság járt itt.

Részegen megélt
érzéseimnek józan
mentora vagyok.

Lanyhul a délceg,
büszke nyár; szerelmed is
riadt őszben jár.

Szólj, s alkoss úgy, hogy
attól megrendüljön még
az elmúlás is!

Ténytől izolált
lelkeket frázisok is
elkápráztatnak.

Összetolva a
székek sok teraszon... már
gubbaszt, halk a nyár.

Ha lelketlent látsz
mulatozni, valahol
rászedett is van.

Egy holt szerelem
szép emlékére: égig
szálltak a hinták.

Süllyedő hajón
a legmagabiztosabb
lármáz elsőnek.

Olvasni szemből
az tud, kinek nincs homály
a lelke tükrén.

Aranyló arcát
mélabúsra pingálta
a hóhér Idő.

Megtört asszonyként,
elhagyva, álmodozva
várja szerelmét.

Cserfes bakfisként
pipacsszín szoknyájában
nagy életre vár.

Gyönyörű keblén
piheg a tetszés, ébred
a várt boldogság.

Dús kikeletből
cseperedett nyár már ősz
avarjára hullt.

Régen felmentek
a Gellért-hegyre, most csak
az Internetre.

Nagy galaxisok
rég kihunyt hűlt helyéről
Földre ért a fény.

Jó és rossz között
az űrt: felfogás szintje
rovátkázza be.

Az irigy ember
más sikerének fékjét
örökké nyomná!

A jó ügy képes
az önbecsmérlésre, de
a rossz sohasem.

A majom végül
emberré vált, és majmot
magából csinált!

Törékeny hitem
egy tetovált joggingos
elvével koccant.

Égi keringő.
Tüzeske táncba csábít
kilenc csapodárt.

Időtlen éden
harmatcsepp-óceánban,
egy fűszál hegyén.

Gőg és bűn vére
méltatlan hervadást olt
a földi létbe.

Remélni annyi,
mint csókolni a kezet,
ami megsebez.

Tódult emlékek
és töprengések jelzik
a lét cseréjét.