Z. Konkoly Juci haiku versei

Vörös szoknyáját
meglengette az este:
elcsitult a szél.

Kis patak fodrán
a piros szemű este
elszenderedett.

Csend ült az estre
már csak szellő botorkál:
bokorba tévedt.

Árva padra ült
a reggeli napsugár:
megsimogattam.

éled a mező
bóbiskoló álmából
hóvirág nyílik

kopasz fák között
dallamot dúdol a szél
tavaszária

Gubbasztó felhők
végtelen könnye csorog:
mossák a telet.

Párnámra csorog
csellengő reggeli fény:
álmot kergető.

szél szárnyán szédült
hópihe huncutkodik
fűzöldbe olvad

tavasz koptatja
a tél jeges küszöbét
csúszásmentessé

Már szakadozik
a tél kopott ruhája:
foltozhatatlan.

Szomorúfűzfát
ölelget a napsugár:
felvidítaná.

fürtjük illatát
tavaszi estre szórják:
felöltöztetik.

Sziromcsendjébe
bújt változó szépsége:
bimbóból rózsa.

hegyeknek ölén
ágyat vetett a napfény
nyári alkonyat

Létünk oly múló,
mint dallam a hegedűn:
élvezd a percét.

Zengő ligetek
illata szél szárnyán ring:
csendszimfónia.

Múltnak árnyéka
takarja mának fényét:
tisztíts ablakot.

Betekint a most
a régikor ablakán:
lepergett zománc.

Csillagtalan éj
hold fényéről álmodik
sötét párnáján.

Tegnap sóhaját
legombolod a máról:
újjászületés.

Elnyúló árnyak
heverednek a fűre:
esti pihenő.

Hajnali csendben
ágon szuszog a reggel:
színek tánca ez.

faágon rezdül
a tél fehér sóhaja
naptól könnyé lesz

hófehér selymes
szirmok hullnak az égből
szeretteinkért

a szellő karján
keringőt jár a levél
lába földet ér

Hajnalnak csókja
piroslik az égbolton:
reggel bizsereg.

Pusztába kiált
gémeskút üres vödre:
eressz a vízre!

az est ölében
térdel a tétova éj
csillagfényre vár

jégbe dermedve
susog az északi szél
tavaszról mesél

légies szirmok
könnyű tavaszi tánca
szélben repkedő

fehér kankalin
csalogatja a tavaszt
szoknyát szellőztet

zöld topánkáját
nem viselte meg a tél
virít a moha

Szellő bóklászik
a kócos domboldalon:
pipacsot ringat.

Ablakon kopog,
taktust ver az esőcsepp:
ipi-apacsos.

Mezők illatos
csendjét hozta a szellő,
mikor átölelt.