Z. Konkoly Juci haiku versei

Lágy hullám ölel
bodros bárányfelleget:
úszni tanítja.

Csillagok csendje
borul az éjszakára
hold lába nyomán.

deres rózsaszál
fejet hajt a tél előtt
könnyeibe fagy

Reggeli csendben
sápadt napfény bizsereg
ablakpárkányon.

nyújtózva ébred
a hétalvó természet
mocorgó élet

fehér csipke csend
honol a horizonton
harang hangja szól

A félelemnek
terebélyes gyökere
kiirthatatlan.

Sötét csönd hullott
hűvös este ölébe:
a hold is reszket.

csacsogva cseppen
eresz alatt a jégcsap
tavaszi dallam

Csendben nyújtózik
az idők végtelenje:
ráncaid mélyén.

Párálló tavak
moccannak a bérc ölén
csendes alkonyban.

mohapárnákon
zúzmara nyoma csillan
hűvös a reggel

ködsóhaj fagyott
a fák szempillájára
deres pillanat

csend könnye csillan
a felkelő napfényben
dércsípte sóhaj

csendes békesség
fehérsége csipkézi
a téli reggelt

gyöngyös tisztaság
hókabátot terített
érkező estre

hópehely csillant
a természet könnyében
sárba olvadva

Kikacsingat már
szerényen az ibolya
avar köntösből.

Szemedben láttam
lángra lobbanó vágyad:
megperzselődtem.

Reád simítom
a bennem élő érzést:
lemoshatatlan.

Mozaikokban
villan a tegnap képe:
holnapot formál.

Szemedben láttam
a titkoknak könnycseppjét:
csillogó pillák.

Hol az a férfi,
ki hozná a csillagot?
Hozom a létrát!

jégvirágos csend
napfénnyel játszadozik
gyémántcsillogás

zúzmaracsipkés
sálat visel a reggel
jégvirágot szór

A hófehér csend
végtelenje nyújtózik:
érintetlenül.

A gyertyák fénye
szívhez szóló üzenet:
hit, remény, áldás.

kalácsillat száll
fenyő ágán megpihen
otthon melege

didereg a köd
csendet sóhajt az erdő
fagyos merengés

hófehér sálat
tett nyakába a reggel
ünnepre készül

csenddé szelídül
az alkonyszőtte bíbor
estélyiköpeny

Az ég köténye
könnycseppet rejt fák alá
napsugár helyett.

Csendben térdeplő
gondolat most nyújtózik:
életre hívom.

Orrod előtt volt,
de suhanva távozott,
míg döntést szültél.

Sarkadban liheg
fojtott vesszőparipád:
engedd szabadon.

Csigaházadba
elbújsz a világ elől:
magányod zörget.