György Emőke haiku versei

Nők napján: nevess
nagyokat, neked nyíljon
nárcisz, nefelejcs!

Agyalagúton
alkotás akadozik,
alkony araszol.

Gondolataim
gondtalanul gázolnak
- gerle galambként.

Íme irgalmas
Isten, így imádkozom:
ihless ízesen!

Hasadó hajnalt
hagyok hátra hajadra
harmatot hintve.

Rövid az élet:
egy percet sem szabad(na)
gyűlölni egymást!

Isten dolgozik
bennem: álmom csírája
holnapra kihajt.

Kibontja az éj
ében haját, rátűzi
csillagcsatjait.

Szarkalábnyom a
két szép szemed sarkában
ott járt az idő.

Hol élek, az ám:
Otthonom, szülőföldem
Házam és hazám.

Látni akarlak:
vedd le álarcod Vége
a mulatságnak.

A nap álarca
ezüst hold, reggel újra
felfedi magát.

A szívem egy kert
Érzésvirágok nyílnak
Szeretettől él!

"Fehérség vakít
hóbundás a téli táj
didereg a csend."

"Fehér pillangók
hegy ormára leszállva
hósipkát húznak."

Fehér mennyország:
havas táj lenn a földön
átölel a tél.

"Borús reggelen,
tűnt álmok közt, kávémban,
álmodlak tovább."

Ne akarj király
lenni, míg magadon sem
tudsz uralkodni!

Éj sötétben is
világosan látsz engem
istenem, segíts!

Kopog az eső
Elcsúszott ablakomon
Be akart jönni.

Tűzijátéktól
Fénylik a sötét éjjel
Tele reménnyel!

Tűzijátékot
Szór szemed fénye - újév
Remény csillaga.

A nap, amelyik
Jótett, alkotás nélkül
Telik: kárba vész.

Boldog újévet
dércsípte, zord lelkekbe
hősugarakat!

Csillagszóróként
fényszemed beleragyog
szemem tükrébe.

Áldott karácsonyt:
három sorban nem tudok
mást írni nektek!

Esőben vágyom
szép gyermekkorom fehér
hókarácsonyát.

Fenyő tetején
fénylő szívem a csúcsdísz
legszebb ajándék.

"Porcukros dombon
fehér fátyolos fenyő:
téllel frigyre lép."

"Kilyukadt az ég
párnája, sok hópihe
puhán földre szállt."

Ha a szeretet
Kútforrása kiapad
marad sivatag.

Öröm lángja ég
összeér most föld és ég
áldás, dicsőség!

Ha ez a világ
gyalázatos, akkor is
légy alázatos!

Lelkem csendjében
a hajnali áhítat
Mindent átitat.

Edzem a lelkem
rorátén meleg csendben-
hajnalban keltem.

Évek óta csak
veled fekszek, az a baj,
hogy nem melletted!