H Kohut Katalin haiku versei

Gyér napfény gyógyít,
gyöngyvirág nektár igéz -
álmodó remény.

Kialudt a csönd
koporsó vetett ágyat
szárnyatlan a csönd

Csipkerózsikád
sérülten várakozik.
Kevés a hű szív.

Szelíden szól a
gerlepár a tavaszhoz:
"Őrizz meg minket!"

Csak azt becsülöm,
ki sohasem hazudik.
Őszinte szemek.

Bölcs csak úgy lehetsz,
ha majd megtapasztalod
a mindenséget.

Okostelefon
dísze az asztalomnak.
Hívni már tudok.

Déli harangszó
visszhangozza a múltat.
Családi ebéd.

Lyukas az égbolt,
rajta milljó patanyom.
Tántorog az űr.

Amikor a szél
súgja az égi titkot,
hallgat a minden.

Kevéske pénzből
vegetál a becsület.
Hitvány a jólét.

Szárnyaszegetten
didereg az árva szív,
társa a magány.

Ismerős arcél
tűnik ki a tömegből.
Tűnődő emlék.

Sosem vallottam,
hogy egyforma a sorsunk.
A bűn elválaszt.

Ibolya ébred
dermedten mély álomból,
kéken üdvözöl.

Búsképű lovag,
ne harcolj értem tovább,
hitem vesztettem.

tollpamacs festi
az égboltra szelíden
szabad sóhaját

vízililiom
tündérekről sző mesét
Monet csodája

Rám terítette
aranyló leplét a Nap.
Fényben lépkedtem.

szeptember lombja
visszatér nemsokára
kizöldül a lét

űrnyi hidegség
teknőjében megdermedt
test várakozik

ezeregy éjjel
meséltem életemet
éber volt a csend

Márványeres lett
a levegő, lehelet
csokrok a fagyban.

búvik a csermely
megfagyástól rettegőn
halkan csörgedez

álmatlan éjjel
melegfront hálójában
vergődik a lét

nyílnak a rózsák
tavasznak hiszik a télt
hazudik minden

Gyufásdobozban
veszteglő lehetetlen
kutatja sorsát.

Derűs ricsajjal
pezsgőt bont a nagyvilág.
Űzd az óévet!

jövőbe lépek
lelkesült reménységgel
kiderül az ég

szűkszavú bánat
lepte el a szívemet
megdermedt a könny

karácsony éjjel
az ég a földre oson
szíveket vizsgál

ázott hajnali
napfelkelte integet
a kedvem szürke

didergő lélek
készül a karácsonyra
könny a szemében

zimankós szél fúj
rebben egy fázós levél
útját keresi

ibolyakék volt
az éjszakai égbolt
bámult álmosan

ibolya nyílik
tél fagyos jégmarkában
halállal szemez