Lívia Schmidt haiku versei

örök keresők
vagyunk ezen a földön -
boldog, ki talál

el is rejtőzhetsz
képzeletemmel játszol -
úgyis rád talál

mosolyaidtól
felolvadnak bennem kis
jégvirágaim

ágak és fények
megannyi egymásba font
dértestű madár

legszebb varázslat
meglátni egymásban azt,
ami bennünk szép

nem tudom mi ez
- de mosolyog az ég is -
talán boldogság

két kis fénylő pont
ott a távoli égen -
mi vagyunk azok

legfinomabb, ha
suttogó szavaidba
belesüppedek

meg kell próbálnom
megtartani önmagam -
mert elengedtél

senki sem látja,
ahogy bús emlékedbe
belekap a szél

nem is tudsz róla,
de mosolyod egészen
szívemig elér

bíbormadarak
szárnysuhogásába hull
halványan a nap

mikor figyelsz rám
körülöttem repked egy
pici kék madár

hidat építünk
két egymás mellett folyó
valóság közé

lágyan lengedez
szakadt pókhálók selymén
a tavalyi csend

már tudom te vagy
a következő, kinek
nem leszek fontos

ha megszeretnél
talán szép is lehetnék
- a legszebb - neked

lágy érintésed -
szőke tincseimbe font
sziromkoszorú

egymás karjában
gyengéden cirógatnak
lopott perceink

csendben zuhanok
mióta a dalunkat
magaddal vitted

azon a ponton
ahol összeér lelkünk
lepkék táncolnak

érezlek még, ha
közelebb húzom kicsit
égkék perceink

magányos játék -
figyelni szép virágom
miként hervad el

ahogy rám nézel -
szemed az esti fényben
puha vesztőhely

árnyékomat is
pont úgy szeretem, ahogy
tiszta fényemet

vágyom a jó szót
tisztasága emel fel
legszelídebben

úgy ölelnélek
de jégszíved örökké
mozdulatlan tart

nincs kívánságom -
míg legszebb érzéseink
bontom ki veled

felébredve is
pont olyan voltál, ahogy
megálmodtalak

veled álmodtam -
testünk angyalt formázott
a puha hóban

csinos pehelyként
tündöklök előtted is -
épp csak te nem látsz

bekuckózom, míg
elfedi szép álmaim
a hótakaró

amikor elmész
végtelen fehér csenddé
dermed a világ

néha felsejlik
kesernyés emlékeid
íze a számban

ne bonyolítsd túl
kapj derékon és csókolj
ilyen egyszerű

mély tekinteted
pupillányi végtelen -
elveszek benne