Lívia Schmidt haiku versei

folyton elhallgatsz
pedig ajkadon még szép
dallam lehetnék

meddő múzsa vagy
halvány gondolatodra
elhallgat a szó

nem vagyok még kész
egyre csak formálódok
Isten tenyerén

minden emlékünk
nefelejcskékbe vonja
majd a messzeség

keleten dereng
könnyű jégfátyol alatt
álmodik a tó

kutyahideg van
szúrós macskabajszokon
dérkunkor tanyáz

akik szeretnek
megtalálnak úgyis, ha
elhagyod magad

ahol nem várnak
oda megérkezni is
lehetetlenség

tudhatnád kedves,
bárki nem lehet fontos
valaki - igen

békére lelni
a békétlenségben is -
szabadsággal bír

elalvás előtt
simítani ráncaid -
ennyit szeretnék

ködben úszó táj -
fák kapaszkodnak össze
a lét peremén

elteltem veled
mégis hiányod érzem
zsigereimben

boldog, ki tudja
a létezés öröme
szabaddá tehet

szorosan ölelj -
ne férkőzhessen közénk
semmilyen kétség

csendben figyelek
kint csak az eső kopog
ma sem te jöttél

van úgy, amikor
fontosabb valaki... és
érte tűzbe mész

igaznak lenni
saját szemszögből nézve
nem nagy művészet

nem lépek tovább
pontosan ott találsz majd
ahová tettél

hűvös szél borzol
fakó virágszirmokon -
indigó az ég

nyarat varázsolt
szívdobbanásnyira... el
is hittem neki

megfoghatatlan
lettél... szomorúságom
kitapintható

rút félelmeid
hátrahagyhatod, csak a
tekintetem bírd

rádöbbentettél:
veled kell megharcolnom
érted ...megérted?

boldogság lenne
ha el mernéd hinni, hogy
te vagy a fecském

tánclépéseim
pontosan illeszkednek
a dallamodhoz

nem figyeltél rám -
barátkozz meg nyugodtan
a közönyömmel

maradt valami
megmagyarázhatatlan
hézag utánad

határtalannak
hittem, de megmutattad:
türelmem véges

boldog perceink
egymásba kapaszkodó
nyitott nyolcasok

pompás szarkaláb
magasodik büszkén a
kalászok fölé

ajkad vonala
ajkamban folytatódik -
csóknyi végtelen

eltávolodtam
hogy ahhoz ami fontos
közelebb legyek

mákvirágok közt
egyetlen pipacsszoknya
libben merészen

szívem szerint most
szép sorban hozzád fűzném
észérveimet

te ígérkeztél
szívembevaló(ság)nak
legkedvesebben