Lívia Schmidt haiku versei

felzengő nyáréj -
tücsökdalba simulnak
az apró neszek

lágy ívbe hajló
nádszálak derekán csüng
egy halk zizzenés

smaragdként ragyog
bús füzek koronája
a Körös vizén

valahol bennem
dúdol egy kislány, fején
pitypangkoszorú

apró szirmain
katáng ringatja csendben
a messzi kéket

bársonyos sárga
vadvirág szirmon pihen
egy csöpp melegség

halvány neszezés -
virágzó rétek felett
esőillat száll

öledbe bújnék
mint holdsugár csendjébe
apró csillagok

ázott szirmokon
halvány napfény keresi
régi önmagát

hűs alkonyatban
hozzám bújnak csendben az
aznapi csodák

jó gondolni rád
halkulnak a léptek, de
illatod marad

csókjaink felett
összesúgnak a vén fák
titkot tartanak

könnyed ujjakkal
madárdalos kottáin
lapozgat a nyár

langy alkonyatban
árnyalatnyi csendeken
nyugtatom szemem

távolbazengő
lágy kabócadallammal
poroszkál a szél

nyírfaágakra
fonja magát gyengéden
a hófehér szél

fel sem reppenek
szabadon szárnyal velem
negyvennégy madár

behunyom szemem
míg édes kis csendjeid
belém suttogod

zárt ajtók mögött
reszketeg csenddé törik
a hiú remény

elhalványuló
szederszirmokat rajzol
kertünkbe a nyár

jázminaroma
kunkorodik esténként
ablakunk alá

egy mély pillantás
éppen elegendő a
bevésődéshez

akácfürtökön
borzol kedélyesen egy
kósza fuvallat

fázós hajnalon
apró jázminszirmokhoz
tapad a hűs-ég

kis rozsdafarkú
cikk-cakk mintát rajzolgat
kertünk kék egén

szívembe tavasz
míg bőrömre nyári nap
festi mosolyát

szemerkél a csend -
palaszürke tócsákon
esőcsepp táncol

elvesztettelek -
talált tárgyak osztályán
hever a szívem

anyaföld ölén
esőillatot dajkál
gyengéden a szél

érzem apránként
összeadódik bennem
minden fél-elem

üres lapjaim
hulló sziromként fújja
a tavaszi szél

vad szárnyalásunk
közben egyszer csak egymás
rabjai lettünk

ha végre látlak -
hozzánk simul a csend - csak
ölelj szorosan

míg távolban vagy
magamhoz szorítom a
közös perceink

ópiátom vagy
életem végéig sem
szokom le rólad

csendünk összefon -
tökéletes pillanat
a boldogságra