Lívia Schmidt haiku versei

mert lecsapják a
szentjánosbogarakat -
sötétben jobb lesz(?)

hullámzó ágon
hintáztatja magát a
levélsusogás

ég és föld vagyunk
horizont határán még
ér(in)tjük egymást

lépteim súlya
örökre belesimul
a teljességbe

madárraj suhan
talpunk alatt rozsdálló
tétova neszek

hideg szél fütyül
táncolnak az aranyló
levélcsillagok

mélyen hallgatunk
mint mennydörgés utáni
csend a fák ölén

észrevettél... és
akkor hirtelen én is
megláttam magam

ha minden elvész
akkor is tudni fogom
hogy Isten szeret

égi könnyek közt
magamhoz szorítok egy
cseppet belőled

rejtekutakon
fürge őzpaták nyomán
dobban az erdő

ahogy rám nézel
rózsaszirmú dallamok
lakják a szívem

valami kedves
anyaszelídségű csend
ül a kisszéken

beleolvadni
a végtelen kékségbe
már megérkezés

búgócsigák közt
talpon maradni szinte
lehetetlenség

holdfényfolyamon
ezüstös fűzfalombok
isszák a csendet

zöldikét ringat
szitáló esőben a
fenyősusogás

megkérdezhetem:
hogy lett divatjamúlt az
egyenes gerinc?

semmim sincs - mégis -
lelkem gazdagságáért
hálát adhatok

esőillatban
indigókék szirmokhoz
bújik az este

nem adhatom fel -
búzavirágkék reményt
dajkál a szívem

nem vérezhetsz el
ott ahol tompa kés a
kritikus tömeg

életösztönöd
soronkívüliséggel
ajándékoz meg

folyton elhallgatsz
pedig ajkadon még szép
dallam lehetnék

meddő múzsa vagy
halvány gondolatodra
elhallgat a szó

nem vagyok még kész
egyre csak formálódok
Isten tenyerén

minden emlékünk
nefelejcskékbe vonja
majd a messzeség

keleten dereng
könnyű jégfátyol alatt
álmodik a tó

kutyahideg van
szúrós macskabajszokon
dérkunkor tanyáz

akik szeretnek
megtalálnak úgyis, ha
elhagyod magad

ahol nem várnak
oda megérkezni is
lehetetlenség

tudhatnád kedves,
bárki nem lehet fontos
valaki - igen

békére lelni
a békétlenségben is -
szabadsággal bír

elalvás előtt
simítani ráncaid -
ennyit szeretnék

ködben úszó táj -
fák kapaszkodnak össze
a lét peremén

elteltem veled
mégis hiányod érzem
zsigereimben