Lívia Schmidt haiku versei

vén japánakác
törzsét borostyánindán
mássza az idő

talpam alatt tél -
hajamba már tavasz fűz
sugárkoszorút

nap aranyában
kis cinege dalában
bujkál a tavasz

néha megőrjít
máskor belesimulok
szótlanságodba

a rád találás
öröme - elengedés
kínja is egyben

pont olyan voltál
mint egy ígéret - amit
még elhihetek

bíbor karjával
horizontot ölel a
testes alkonyat

télesti csendben
lombtalan faágakon
szuszog a magány

a folyóparton
százéves lombok fölé
görnyed az idő

a fehér lovon
ülő alak nem herceg
egyszerű zsoké

hosszú estéken
egymásba illenek a
simogatások

kémények száján
szürke füstkarikát fúj
a pipázó éj

szeretem mikor
szó nélkül hozzám érnek
gondolataid

téli éjjelek
nehéz füstös sóhaja
ül a városon

a színjátéknak
vége - nem marad más csak
üres szívfalak

egy sem drágakő -
változatos kavicsok
apró verseim

hajnali fényben
jégvirág siratja szép
opál szirmait

tavunk vékonyka
jegén bátran lépdel a
vaskos télidő

január haván
fagyfüstös lepel moccan
a fák üstökén

búsuló fejét
ölembe hajtja csendben
a téli este

koszos pocsolyán
fáradtan egyensúlyoz
egy tiszta pehely

ablaküvegről
hulló jégvirágszirmot
simogat a nap

képtelen vagyok
haragudni rád - belül
most is dallam vagy

fagyos ághegyen
fáradtan hintázik a
tegnapi remény

alámerülve
mély pillantásaidba -
egekig emelsz

nappal havazik
nélküled múlik az éj
- örökké fázom

végre essen már -
arcom égre emelve
sírni szeretnék

gyűrött múltamban
szebbekre simogatom
emlékeimet

öblös csendekbe
merülnek helyetted a
gondolataim

lágy eső szitál
angyalok könnye pereg
halkan a hóra

kristály tiara
kopasz lombkoronákon
talmi csillogás

kósza szélmosoly
korcsolyázik a tavon -
télbe zárt idill

horgolt hósipkák
hegyláncain holdsugár
hintázik halkan

röpke pelyheket
csillogtat körülöttünk
a tiszta érzés

messzi havasok
fenyőszegélyes útján
lovasszán suhan

hűlt helyünkön nem
marad semmi más csak egy
angyal a hóban