Lívia Schmidt haiku versei

csendünk összefon -
tökéletes pillanat
a boldogságra

cseresznyevirág
szirmai tenyeremben
- hervadó idő

bezárom magam
elefántcsonttornyomba
a csend oltalom

nagylelkűséged
megható - örökségül
magamra hagytál

belém botlottál
nekem fájt - te megúsztad
karcolás nélkül

mindenki alszik
szárnyaszegett angyalként
álmokat őrzök

csupasz ágakra
pöndörödik egyre a
madárcsicsergés

csak feltartottál
pedig át is léphettél
volna hirtelen

illanó létünk
cseresznyevirág kelyhén
pár perc ragyogás

halk utcazajra
ereszkedik puhán a
márciusi éj

cinkeszárnyakon
égkék szellő mozdítja
nyíló tavaszunk

borzalmas érzés
szeretni úgy, hogy közben
elfelejtenek

percnyi ölelés -
majd hónapot fúj közénk
a viharos szél

illatos hunyor
mosolyog merészen a
zord avar alól

folyó sodrában
zajló jégtáblák hátán
rohan az idő

túl a szavakon -
sziluettünk árnyában
beszédes a csend

barázdált kérgen
fürge bodobácslábat
kerget az idő

titkos szobáid
rég nem rémisztenek - a
kulcsokkal játszom

az őszinteség
hídját - kegyes hazugság
rombolja porig

könnyű szárnyra kap
egy semmibe tekergő
halvány füstszalag

vén japánakác
törzsét borostyánindán
mássza az idő

édes kísértés
minden apró mozdulat
a közeledben

talpam alatt tél -
hajamba már tavasz fűz
sugárkoszorút

szeretem nézni
ahogy libbenő mécsláng
ringatja álmod

mindent beveszek
pirulát, kritikát is
víz és gond nélkül

nap aranyában
kis cinege dalában
bujkál a tavasz

néha megőrjít
máskor belesimulok
szótlanságodba

a rád találás
öröme - elengedés
kínja is egyben

pont olyan voltál
mint egy ígéret - amit
még elhihetek

bíbor karjával
horizontot ölel a
testes alkonyat

télesti csendben
lombtalan faágakon
szuszog a magány

a folyóparton
százéves lombok fölé
görnyed az idő

a fehér lovon
ülő alak nem herceg
egyszerű zsoké

hosszú estéken
egymásba illenek a
simogatások

kémények száján
szürke füstkarikát fúj
a pipázó éj

szeretem mikor
szó nélkül hozzám érnek
gondolataid