Lívia Schmidt haiku versei

hűlt helyünkön nem
marad semmi más csak egy
angyal a hóban

röpke pelyheket
csillogtat körülöttünk
szelíden a fény

dércsipkés tájon
csendben ücsörögnek a
fagyos reggelek

az otthon ott van
minden egymásra kulcsolt
szeretésünkben

tengelic búvik
csipkefa bogyói közt -
áttetsző színfolt

sosem búcsúzunk -
számunkra megérkezés
minden pillanat

míg kattan a zár
dércsillag olvad finom
ujjaim nyomán

dermedt cseppek közt
lassan szitál a bánat -
elengedtelek

zúzmarát olvaszt
a lázrózsás pirkadat -
legbelül fázom

éles szél metszi
az éjbe szőtt csendleplet -
egyre szaggatja

csipkefa rezzen
a színtelen határban
cinege szállt rá

szürke fellegek
pufóksága reggelre
friss havat sejtet

dióhéj billeg
kifosztottságát búsan
siratja a szél

ködpermet szitál -
tüllfinom fátyol lebeg
őszesti csendben

kifosztott határ
szamártövis magányán
nyáremlék enyész

a lényeg ott van
minden hallgatásodban -
tisztán értelek

hullámtörésben
ezüstsirály vijjogást
táncoltat a szél

régi képekről
visszamosolyognak rám
egyszer volt napok

darvakat simít
egy őszesti fuvallat
a nádas felett

százéves fatörzs
érdes barázdáiban
szunnyad a tudás

roppanó ágak
közt botladozik sután
a lehulló fény

apró csillagok
lobbannak körülöttem
angyali jelek

ölelésünkhöz
tapad kis indáival
felkúszó vágyunk

testet ölteni
minden ébredéskor - nem
lehet fércmunka

mécslángot hajlít
novemberi esteken
az emlékezet

legtartósabbak
a meg nem csomózható
kötődéseink

deres hantokon
imbolygó mécslángok közt
jár az elmúlás

arcomhoz simul
apró barázdáival
a történetem

összeroskadva
éreztem, ahogy mellém
térdel a bánat

nem bír magával -
meztelen bőrömre vár
az érintésed

darvakkal üzen
palaszürke szárnyán az
összetartozás

pepita szoknyám
ringásához tapadnak
huncut szemeid

szeretem mikor
magamon felejthetem
a tekinteted

szelíd mosolyom
megfinomítja arcod
szigorú élét

tó tükrén ezüst
hullámvonalat fodroz
az állandóság

sárguló lombok
tétova csendjén billeg
az elengedés