Lívia Schmidt haiku versei

ahogy rám nézel -
szemed az esti fényben
puha vesztőhely

árnyékomat is
pont úgy szeretem, ahogy
tiszta fényemet

vágyom a jó szót
tisztasága emel fel
legszelídebben

úgy ölelnélek
de jégszíved örökké
mozdulatlan tart

nincs kívánságom -
míg legszebb érzéseink
bontom ki veled

felébredve is
pont olyan voltál, ahogy
megálmodtalak

veled álmodtam -
testünk angyalt formázott
a puha hóban

csinos pehelyként
tündöklök előtted is -
épp csak te nem látsz

bekuckózom, míg
elfedi szép álmaim
a hótakaró

amikor elmész
végtelen fehér csenddé
dermed a világ

néha felsejlik
kesernyés emlékeid
íze a számban

ne bonyolítsd túl
kapj derékon és csókolj
ilyen egyszerű

mély tekinteted
pupillányi végtelen -
elveszek benne

észre sem vettem
mikor elhagytam magam
te még tartottál

tőled lehetne
szívem csücske csinosabb
ha belebújnál

első csókunkban
bizsergett a létező
összes alkalom

utcai neon
szűrt fénye megbotlik egy
törött üvegen

különleges vagy -
pimaszul friss stílusod
egyben védjegyed

lassan keringő
levelek között sétál
hanyagul az ősz

ha feltűnik a
piros vagy narancs csillag
tudom, jól írok

azért szerettél
szemeimbe nézni, mert
szépnek láttalak

apró örömök
csücsülnek kicsi szobám
minden szegletén

ha senki sem lát
szorosan hozzábújok
emlékeidhez

ne ringass tovább
ha sorsomra hagysz, talán
felébredhetek

apám szavai
lassan belesimulnak
a végtelenbe

semmi nem számít -
ha eleget szerettél
meg volt mindened

amíg szeretünk
korlátok nélkül bírjuk
mind a végtelent

több út létezik
nem minden lehetőség
végén állok én

gondolatban már
ajkad vonalától is
messzebbre mentem

szeretem mikor
minden apró részletem
szemedbe merül

úgy vesztél ködbe
mint soha be nem váltott
ígéreteid

meghitt fényeit
lelkemig simítja a
bársonybarna ősz

ki csak megérint
magával visz belőlem
egy-egy darabot

finoman simít
aranyló lombjain az
októberi nyár

nincs kezdet és vég
minden percem végtelen
mióta várlak

nálad a fegyver
igazi veszélyt mégis
én jelenthetek