Lívia Schmidt haiku versei

csak úgy szeretem...
még a grimaszai is
kedvemre valók

pillantásaid
apró áramütések -
bőröm alá bújsz

ahogy leírtál
már értelmetlenné vált
jelentőségem

puha talpakon
oson a felismerés,
majd arcodba vág

észrevettelek...
hanyatt olyan ismerős,
de hason-más vagy

arcaim közül
egy egészen csábosat
veszek ma elő

szeretem ahogy
harisnyámon felfutnak
mohó szemeid

hófehér haján
elidőzik csendben a
gyöngyvirágillat

elkaptam egyet
hulló csillagaidból -
most kívánhatok...

melletted vagyok
részleteimben teljes -
komplementerem

úttalan utak
útvesztőin utazom
útitársamhoz...

koptatod magad,
míg egyszer nem maradsz - se
szó, se dal, se csend...

kikívánkozik
most minden elhallgatott
szúrós szóvirág

látnom kell fiam
borostyánzöld íriszén
jövőnk titkait

lágy fénytörésben
zsenge fűzkoronákat
csillogtat a nap

úgy vagyok teljes,
hogy elfogadom gyötrő
hiányjeleim

hiányos poggyász -
peronon felejtettem
álmaim javát

ajkadon függök -
önts szavakba, hadd legyek
kimondottan szép

borostyán kúszik
kocsányos tölgy derekán -
röpke pillanat

veled szomszédos
helyiértéken mindig
csak én állhatok

szót adott és vett
nem tartott meg egyet sem -
más fizet érte

tavaszi szellő
vadrózsákat csókolgat -
mind belepirul

csendem beszédes -
ajkamra formálja a
kimondhatatlant

hogy láthatna más
mikor időnként én is
keresem magam

szellő tenyerén
életre hív a napfény
bimbók hasadnak

reggel szép voltál -
halványkék égi-vászon...
beszürkít az est

gyújtósa a nap
fényszilánkon pattintja
égi tüzeit

csodatétel van -
üveghegyen innen is
hiszem a mesét

fogynak az álmok
és ráébredsz arra - az
alkony közeleg

karját nyújtotta -
könnyű lebegést ígért
mindenek felett

láttalak belül
most olyan szép voltál, mint
csend a lelkemben

napon melegszik
kihűlő kapcsolatunk
forráspontig... (m)ég

vakablak titka -
sokkal többet lát az, ki
befelé figyel

fehér kócsagok
merészen pöttyözik a
batikolt eget

nem akar semmit
csak magához ölelni
szelíd fényemet

mindenkitől egy
gondolatnyira van az
elérhetetlen