Lívia Schmidt haiku versei

meg sem mozdulunk
ám szemmel látható, hogy
nő a távolság

közös naplónkban
az utolsó mondatot
én írom le majd

van választásod -
Isten ajándéka a
szabad akarat

talpunk alatt jég
de egymás szemében már
látjuk a tavaszt

hűs szél csókolja
halovány sziluettem
helyetted - fázom

szemem smaragd tó -
végtelen szomorúság
mélye csillan rád

mint főnixmadár
éled újra meg újra
bennem az erő

bölcsebb úgy vagyok
ha felülemelkedem
apróságokon

belefáradtam
erős nőnek lenni - az
ég velem zokog

kórházi ablak -
fényes madárrajjal száll
tova az élet

szépen gyógyulok -
kis reménykék virágot
táplál a lelkem

menni kell tovább
mosollyal - szívvel - hittel
amíg tart az út

kis közeledben
rezzenéseimből is
árad az öröm

esténként hagyom
hogy elragadjanak a
csendszimfóniák

megköszönöd - ha
nélkülem is szárnyalsz - hogy
elengedtelek

éjsötétben is
boldogkék a pillanat
mikor hozzám érsz

nem lehet kérdés -
első perctől úgy érzem
nem akárki vagy

elkéstél - tudod,
mikor megkértél, hogy ne -
már szerettelek

legszebb bűn: csalni
szomorú szemeidbe
cinkos kis mosolyt

apróságokkal
gyógyítjuk egymás lelkét -
nagyszerű érzés

száz évig várok
ha kell, de egy pillanat
túl sok nélküled

örök keresők
vagyunk ezen a földön -
boldog, ki talál

el is rejtőzhetsz
képzeletemmel játszol -
úgyis rád talál

mosolyaidtól
felolvadnak bennem kis
jégvirágaim

ágak és fények
megannyi egymásba font
dértestű madár

legszebb varázslat
meglátni egymásban azt,
ami bennünk szép

nem tudom mi ez
- de mosolyog az ég is -
talán boldogság

két kis fénylő pont
ott a távoli égen -
mi vagyunk azok

legfinomabb, ha
suttogó szavaidba
belesüppedek

meg kell próbálnom
megtartani önmagam -
mert elengedtél

senki sem látja,
ahogy bús emlékedbe
belekap a szél

nem is tudsz róla,
de mosolyod egészen
szívemig elér

bíbormadarak
szárnysuhogásába hull
halványan a nap

mikor figyelsz rám
körülöttem repked egy
pici kék madár

hidat építünk
két egymás mellett folyó
valóság közé

lágyan lengedez
szakadt pókhálók selymén
a tavalyi csend