Molnár Csilla haiku versei

Arany szívednek
tisztasága, az összes
karátja... enyém:)

Lágyan ébresztget
harmatos ujjaival,
pirkadó hajnal.

Kívül hiába
vagy gazdag, ha belül kongsz
az ürességtől...

Tépi a szél a
fákat mint szívemet a
bánat... szaggatja.

Ébredő napfény
cirógat, aranyhaja
szőkeségével.

Ébenfekete
éj hajába, csillagok
ezüstje vegyül.

Vaskos sötétség
ül a felhős égbolton,
a csönd se pisszen.

Véreddel folyok
nyughatatlan szívedhez,
ősi érzésként...

Dögkeselyűként,
sohasem emelkedhetsz
mindenek fölé...

Köszönöm Uram,
hogy megmutattad magad,
értem a leckét...

Felhívnálak, de
a zordon túlvilágon
sosincs térerő.

Rólad álmodtam
az éjjel... érintésed
kéjvarázsával.

Gyémántcsillámként
ragyog holdnak ezüstje,
friss hópaplanon.

Poklaim mélyén,
egek magasságában,
téged kereslek...

Szentjánosbogár
vagyok lelkednek egén,
lidércfényem hív...

Porladó szívünk
képlékeny állandóság
örök időn túl.

Magányod nélkül,
magányos lennél... ezért
nem maradhatok.

Nehéz szívednek
bánata belesüppedt
pille lelkembe.

mint óceánból
kifröccsent vízcseppek... az
egységbe vágyunk

Elmúlást sírnak
hamvadó emlékeink,
csak a gyertya ég...

Tátongó lét űr...
esőcseppet sír az ég,
hiányod örök.

Dúl bennünk a vég,
örökkévalóságunk
kezdete óta.

Versek mezején
rímtáncom veled járom,
hős kardvirágom.

Csillagszeplős éj
sötét Úrnője előtt,
fejet hajt a csend.

Szívdobbanásod
lüktet verőereim
bíborhálóján.

Elmém porhanyós
barázdái közt, sarjad
a felismerés.

Kockázataid
és mellékhatásaid,
nem olvastam el...

Az élet útján,
a legapróbb kavics is
mérföldkő lehet.

Érzem elveszem
vérszínű vágyaidnak
lüktetésében.

Sosem léteztem.
Te alkottál meg. Mondd, hát
miért félsz tőlem?

Az Isten háta
mögött, maga az Úr is
sötétebben lát.

Az éj tágra nyílt
pupillája elnyeli
a nappalokat.

Őseim örök
életeit hordozom
véredényemben.

Sírodnál állva,
árván, némán... csak hull a
hó a fejfádra.

A fény sohasem...
A sötétség vakítja
el a szemeid.

Az öregedés
az biztos, de hogy bölcsebb
leszel-e... az nem.