Molnár Csilla haiku versei

Az éj tágra nyílt
pupillája elnyeli
a nappalokat.

Őseim örök
életeit hordozom
véredényemben.

Sírodnál állva,
árván, némán... csak hull a
hó a fejfádra.

A fény sohasem...
A sötétség vakítja
el a szemeid.

Az öregedés
az biztos, de hogy bölcsebb
leszel-e... az nem.

Démonaidat
ha nem tartod kordában,
élve falnak fel.

Feloldódik az
éj, a derengő hajnal
ölelésében.

Egy kemény vita,
üveglelkű embernek
szilánkos törés.

A szülők ádáz
csatájában, a vesztes
mindig a gyermek.

Van olyan, mikor
messze kell mennünk ahhoz
hogy közel legyünk.

Belédcsókoltam
szerelmem ki nem bontott
virágszirmait.

Te kifelé élsz,
én befelé. Éket ver
a meg nem értés.

Nem baj ha zsebed
nincs tele, csak szíved... az
ne legyen üres.

Földig hajol az
éjszaka, görnyedt hátán
álmos csillagok.

Öles léptekkel
érkezik az éj, holnap
lohol nyomában.

Mint koporsóra
szórt rögök, hiányod benn
kongva dübörög.

Lomha éj ringat,
holdfénykoszorúba font
csillagvirágot.

Ne vágyj szárnyakat.
A nehézség az, ami
hozzám felemel.

Ostoba ember
szintjére ne süllyedj, mert
ott verhetetlen.

Ha magadon sem
tudsz, akkor rajtam hogyan
uralkodhatnál...

Öreg éjszaka,
fiatal csillagoknak
csapja a szelet.

Olyan jól bírom
a hőséget, hogy nem lesz
gond a pokolban.;)

Minden szó mögött
érzelem rejlik. Mondd, te
miért betűt látsz?

A körözöttet
köröztem a hűtőben
de hűlt helye volt. :)

Magányosságba
bugyolált gyermekkorom
már foszladozik.

Amire bölcsek
leszünk, elveszítjük azt
aki tanított.

Illanó élet...
temető felett telnek
földszagú évek.

a sérelmekből
magad köré emelt fal,
érzelemálló

Vidám ébredés:)
napfénymasniba kötött
madárfüttyögés.

Múló éveim
bölcsülő szemszögébe
hullik az idő.

A magány nyelvén,
a legszebb párbeszédet
veled hallgattam...

Szívem kamrája
csakis veled van tele...
elspájzoltalak.

Ahol az Isten
jelen van, előbukkan
ott az ördög is.

Ördög műve a
káosz, de Isten keze
vezet... ha hiszel.

Mohazöld tavasz,
virágbimbós ölében
ébredést ringat.

fekete hattyú
úszik bányató tükrén
holdfodrozódás