Molnár Csilla haiku versei

Szentjánosbogár
vagyok lelkednek egén,
lidércfényem hív...

Porladó szívünk
képlékeny állandóság
örök időn túl.

Magányod nélkül,
magányos lennél... ezért
nem maradhatok.

Nehéz szívednek
bánata belesüppedt
pille lelkembe.

mint óceánból
kifröccsent vízcseppek... az
egységbe vágyunk

Elmúlást sírnak
hamvadó emlékeink,
csak a gyertya ég...

Tátongó lét űr...
esőcseppet sír az ég,
hiányod örök.

Dúl bennünk a vég,
örökkévalóságunk
kezdete óta.

Versek mezején
rímtáncom veled járom,
hős kardvirágom.

Csillagszeplős éj
sötét Úrnője előtt,
fejet hajt a csend.

Szívdobbanásod
lüktet verőereim
bíborhálóján.

Elmém porhanyós
barázdái közt, sarjad
a felismerés.

Kockázataid
és mellékhatásaid,
nem olvastam el...

Az élet útján,
a legapróbb kavics is
mérföldkő lehet.

Érzem elveszem
vérszínű vágyaidnak
lüktetésében.

Sosem léteztem.
Te alkottál meg. Mondd, hát
miért félsz tőlem?

Az Isten háta
mögött, maga az Úr is
sötétebben lát.

Az éj tágra nyílt
pupillája elnyeli
a nappalokat.

Őseim örök
életeit hordozom
véredényemben.

Sírodnál állva,
árván, némán... csak hull a
hó a fejfádra.

A fény sohasem...
A sötétség vakítja
el a szemeid.

Az öregedés
az biztos, de hogy bölcsebb
leszel-e... az nem.

Démonaidat
ha nem tartod kordában,
élve falnak fel.

Feloldódik az
éj, a derengő hajnal
ölelésében.

Egy kemény vita,
üveglelkű embernek
szilánkos törés.

A szülők ádáz
csatájában, a vesztes
mindig a gyermek.

Van olyan, mikor
messze kell mennünk ahhoz
hogy közel legyünk.

Belédcsókoltam
szerelmem ki nem bontott
virágszirmait.

Te kifelé élsz,
én befelé. Éket ver
a meg nem értés.

Nem baj ha zsebed
nincs tele, csak szíved... az
ne legyen üres.

Földig hajol az
éjszaka, görnyedt hátán
álmos csillagok.

Öles léptekkel
érkezik az éj, holnap
lohol nyomában.

Mint koporsóra
szórt rögök, hiányod benn
kongva dübörög.

Lomha éj ringat,
holdfénykoszorúba font
csillagvirágot.

Ne vágyj szárnyakat.
A nehézség az, ami
hozzám felemel.

Ostoba ember
szintjére ne süllyedj, mert
ott verhetetlen.