Deverdics Éva haiku versei

Lágy ölelésben
védelmező biztonság
hoz reménységet.

Könnyes szemmel a
gyógyító simogatás
szívmelengető.

Éjszakai fény
a merészség szikrája,
új utakra visz.

Kihívásokkal
teli úton, bátor az,
aki lépni mer.

Lélekangyalunk
az anyai szeretet
öleli szívünk.

Érző szív, adó
kéz, önzetlenséggel, sok
csodára képes.

Önzetlen lélek
kis dolgokkal is képes
fennkölt dolgokra.

Imádkozással
szólítom a végtelent:
békességet hoz.

Ébred a reggel
új napsugarat szórva:
reményt önt felénk.

Lépteim körül
megnyugvást áraszt a föld,
ha te kézen fogsz.

Búvóhelyünkön
biztonságot hordozott
az összebújás.

Hatalmas világ,
kis ember, alázattal
keresi útját.

Jóság forrása
a szívünkbe érkezve
folyóként árad.

Csend az egyetlen
nyelv, melyet mindenki ért.
Használjuk bölcsen!

A bölcsességünk
csendben születik és ott
is terjed tovább.

Csendünk a szívünk
nyelve, rajta keresztül
a lélek beszél.

A megbocsátás
lemossa a fájdalmat
sérült szívünkről.

A megbocsátás
utat mutat a belső
békesség felé.

Megbocsátással
mosódik fájdalmam mint
patakcsobogás.

Békességünk a
megbocsátással indul:
feléled a szív.

Szív bölcsessége
a megbocsátás útján
nyújt örömöket.

Csodás tájakon
kötődés szárnyán repül
a szeretetünk.

Lélegzetvétel
elengedés csendjében
léleknyugtató.

Szemedben szikra,
mosolyod simogatva
gyengéden ölel.

Tavaszi virág,
Fény ragyog, madár dalol,
Húsvét ünnepén.

Eső simogat
lágyan átölelve tart:
Élsz, újra élhetsz!

Természet ölén
tölgyfák suttogása szól
boldogságomban.

Lelkesedéssel
repes, hevesen szívem
az élet útján.

Lágy öleléssel
összetartozást sugall
szívünk dallama.

Gyermek kacaja
boldogság tenger a szív
tiszta hangjain.

Hajnali harmat
lélekgyógyítással hat:
vigasz a csendben.

Szakadó eső
bánatunkat tisztítva
hoz vigasztalást.

Hajnal szellőjén
simogatva megpihen
gondoskodásod.

Finoman ringat
szükségletre válaszol
a szereteted.

Kézszorítással
tapintatosan szólal
a tiszteletünk.

Baráti kéz a
vállamon, sötétségben
is fényt kapcsolhat.