Georgina Rio haiku versei

A sárból végül
fészek épül, s élettel
tölti meg a nyár.

Puha szőnyegként
Csillagmohát terít a
Föld lábunk elé

pödörnyelvet nyújt
színpompás lepkék hada
virágkoktélba

harmatcsepp gördül
harangvirág szirmáról
értünk harang szól

vízfelszín alatt
szúnyoglárvák játszanak,
túlélőtábort

jelentéktelen
apró cseppek tömege
hidakat sodor

Kemény lélekből
is könnyeket facsar az
Otthontalanság.

Egy padon várom
a harmatcseppek mellé
kuporgó hajnalt.

Fenn az égben ma
valaki nyitva hagyta
a zuhanyrózsát...

orrcimpánk üde
akácillatban remeg
porszemek helyett

Vajon hány imát
hallgatott már végig egy
összekulcsolt kéz?

csendes magányban
mellkason pihenő kéz
összefonódás

Felhők az égen,
holnap is lesznek, de már
nem ugyanazok.

Mikor sötétben
megvilágosodsz, hunyd be
bátran a szemed!

ha megismered
mindenki igazát, már
bizonytalan vagy

Lehet igaz volt,
lehet nem, de a vége
halálbiztos lesz.

bánattarisznyám
vonszolom magam után
könnybe áztatva

S a csónak, melyben
előtte ketten ültünk,
már nélkülem ring.

Ábrándok örök
illúziójához még
egy elkövető.

puha fotelba
süppedő közöny szemet
huny minden felett

bánatcseppekben
fürdök, amíg szivárványt
keresek neked

könnyek szöknek ma
is szemembe, úgy várom
a feltámadást

Zöld mezőn száraz
kórókat vigasztal lágy
tavaszi szellő.

Kulcslyukon át még
senki sem fedezte fel
a nagyvilágot.

Málló vályogház,
száz év magány odakinn
s fele odabenn.

A memóriám
nem a régi, de veled
megismerkednék.

A sápadt arcú
szelíd nárcisz napfényben
ringatózik még.

Nagy kérdőjelek
visítva röhögnek a
kis pontok fölött.

Remény nélkül hogy
írjuk több kötetesre
kronológiánk?

lázálmok között
anyámat várom, megint
gyermeke lennék

a közömbösség
álcájával vértezve
rajongok érted

gyöngyként gördültek
arcomon az ég hideg
esőcseppjei

Az elismerés
az emberek halála
után nagyobb lesz.

sárga pitypang a
réten olyan, mint csillag
a tiszta égen

Lyuk lett rajta, mely
leszaladt és tele volt
élettel, velem.

tollpihe pihent
a füvön, rég kismadár
röptét kísérte