Georgina Rio haiku versei

Telt szőlőszemek
magjában, ha nyár tombolt,
forralva igyuk!

Ma is mosolya
jut eszembe, talán mert
boldognak láttam.

fényes utcákon
táncolják a keringőt,
sötét pillangók

az ég gyönyörű
kékje a horizonton
azúrba csordul

a fák ágába
kapaszkodó nap fényét
lehűti a szél

Vágyaink már a
Valóság ajtajánál
Visszafordulnak

A gazdagoknak
is álmodni kellene
egy tál lencséről...

Minden rossz napra
Vigaszul mindenkitől
Majd mosolyt kérek

Miközben írunk
Mi mind másra gondolunk
Csillag pontozgat

Már szemembe néz
Szeret, mint a kabátja
Belső nagy zsebét

A sakktábla nem
választhat parasztokat,
sem királyokat.

Anyám utolsó
sora nékem a legszebb
levélnehezék...

Megszólalt az az
Egy gondolat, a végszót
Mégis más mondta

Szénport fúj a szél
A távolban vonatfütty
Állomást keres

A hóember csak
állt, s szerelmesek lettünk
Mi járókelők

Játszadozunk, mint
két összekapaszkodó
nagy juharlevél.

Kialudt gyertyánk
lángja, de illata még
belengi szobánk.

szemed tükrében
szívesen vetkőzöm le
gátlásaimat

Őszi reggelen
A nap fényét siratják
Ázott háztetők

Megint megtalált.
Kicsordul a könnyem, mert
még mindig várlak...

Összetört álmok
Sodor a képzeletem...
Jó újra látni!

Vágyhullámokat
Ébreszt testemen kezed
Folyton felkavarsz

Mások címkéket
ragasztanak rád, így nem
látnak meztelen.

Sebzett emberként
Testemen uralkodom
Beletörődöm

Pirulák helyett
egymás keserűségét
ízlelgessük még!

lehullt levelek
árva fáját keresi
generációnk

teljes hiánya
már szándékos emberi
bűntudatlanság

Amikor a fény
Beszökik a sötéthez
Mi egyesülünk

végigsimítom
forró tenyeremmel a
jéghideg csendet

bőrömön futja
versenyét az esőcsepp
és a hideg szél

Szemünk csak annyit
lát, amennyit a nyitott
ajtó elénk tár.

Hangtalan sorban
Lehullt friss virágszirmok
Élő mindenség

Az idő minden
Élettől folytonosan
Mezítláb szalad

az eltört lámpás
vágyhat arra, hogy egyszer
még világítson

Keresztfák között
döbbensz rá, mit jelent a
jelenben élni.

A lelki sebet
idővel bevonja a
bizalmatlanság.