Georgina Rio haiku versei

Piros muskátlik
ülnek az ablakomban,
várjuk a nyarat.

sokáig szenved,
vajúdik az éjszaka
fekete lelke

Goromba tavasz,
rózsaszín könnye hull egy
cseresznyefának.

Kályhánk duruzsol,
megnyikordul a vánkos
álmaink alatt.

Itt minden vízcsepp
egy apró óceán és
bálnahangon sír.

megrebbenő fény
érintése kék szellő
vékony lágy kendő

fehér csészében
gőzölgő zöld levelek
nyugalma pihen

Arcod tükörkép,
gondolatod lustán ül
az idő lován.

Esti idillben
törpe tankokkal játszó
boldog gyermekek.

Sötét szövetből
szőtt vén éjszaka, füstös
öreg nagykabát.

Szerelmes szavak,
felszabadító érzés
újságpapíron.

Üres perselyek,
a bádogtetők alatt
emberek élnek.

Vörös ajkáról
mézként csöppenti közénk
mérgező szavát.

Hallgat minden ág,
meztelen gallyak lógnak
némán a ködben.

Őszi nyugalom,
birsalmaillatú ősz
szuszog a kertben.

Megalkotni azt,
amit kimondani még
senki sem tudott.

Őszi ködös táj,
szirmok helyén a kertben
csend pihen a fán.

Napsütötte fák
között tisztábbak lesznek
a gondolatok.

Ha rád gondolok,
bennem naphosszat színes
virágok nyílnak.

Bús bádogtetőn
forgolódó éjszaka
hajnali hangja.

Szomorúsággal
indultam ma is, lassan
barátok leszünk.

Az ember feje
végül hirtelen érett
kalásznak tűnik.

Fák hegedülnek,
míg a távoli holdfény
sötétben borzong.

Szeretem, ahogy
megérinted bennem a
kimondhatatlant.

Ma a feszület
előtt eggyé olvadt két
gyertya a nyárban.

Forróság nyargal
a levendulamező
lila színében.

Reggel továbbállt
az álmom, s a valóság
vacogni kezdett.

Elmerengve várt
az idő küszöbén a
következő perc.

A papírlapok
majd kezembe simulnak
míg ébren vagyok.

Testemen őrzött
kráterek között halvány
ujjlenyomatod.

Üvegszilánkok
között földszagú apró
kavicsnak lenni.

A vén meggyfa zöld
lombja bólint a szélben,
sziromkönnye hull.

Aláhull a nap
az égen a csillagok
kinyújtózhatnak.

Árnyas fák alatt
lecsendesedik minden
kavargó érzés.

Bíbor alkonyon
elsírja magát az ég,
kitárom karom.

Udvaroltam a
Holdnak, hogy végre hagyjon
kettesben veled.