Lívia Schmidt haiku versei

barázdált kérgen
fürge bodobácslábat
kerget az idő

titkos szobáid
rég nem rémisztenek - a
kulcsokkal játszom

az őszinteség
hídját - kegyes hazugság
rombolja porig

könnyű szárnyra kap
egy semmibe tekergő
halvány füstszalag

vén japánakác
törzsét borostyánindán
mássza az idő

édes kísértés
minden apró mozdulat
a közeledben

talpam alatt tél -
hajamba már tavasz fűz
sugárkoszorút

szeretem nézni
ahogy libbenő mécsláng
ringatja álmod

mindent beveszek
pirulát, kritikát is
víz és gond nélkül

nap aranyában
kis cinege dalában
bujkál a tavasz

néha megőrjít
máskor belesimulok
szótlanságodba

a rád találás
öröme - elengedés
kínja is egyben

pont olyan voltál
mint egy ígéret - amit
még elhihetek

bíbor karjával
horizontot ölel a
testes alkonyat

télesti csendben
lombtalan faágakon
szuszog a magány

a folyóparton
százéves lombok fölé
görnyed az idő

a fehér lovon
ülő alak nem herceg
egyszerű zsoké

hosszú estéken
egymásba illenek a
simogatások

kémények száján
szürke füstkarikát fúj
a pipázó éj

szeretem mikor
szó nélkül hozzám érnek
gondolataid

téli éjjelek
nehéz füstös sóhaja
ül a városon

a színjátéknak
vége - nem marad más csak
üres szívfalak

egy sem drágakő -
változatos kavicsok
apró verseim

hajnali fényben
jégvirág siratja szép
opál szirmait

tavunk vékonyka
jegén bátran lépdel a
vaskos télidő

január haván
fagyfüstös lepel moccan
a fák üstökén

búsuló fejét
ölembe hajtja csendben
a téli este

koszos pocsolyán
fáradtan egyensúlyoz
egy tiszta pehely

ablaküvegről
hulló jégvirágszirmot
simogat a nap

képtelen vagyok
haragudni rád - belül
most is dallam vagy

fagyos ághegyen
fáradtan hintázik a
tegnapi remény

alámerülve
mély pillantásaidba -
egekig emelsz

nappal havazik
nélküled múlik az éj
- örökké fázom

végre essen már -
arcom égre emelve
sírni szeretnék

gyűrött múltamban
szebbekre simogatom
emlékeimet

öblös csendekbe
merülnek helyetted a
gondolataim