Lívia Schmidt haiku versei

nyírfaágakra
fonja magát gyengéden
a hófehér szél

fel sem reppenek
szabadon szárnyal velem
negyvennégy madár

behunyom szemem
míg édes kis csendjeid
belém suttogod

zárt ajtók mögött
reszketeg csenddé törik
a hiú remény

elhalványuló
szederszirmokat rajzol
kertünkbe a nyár

jázminaroma
kunkorodik esténként
ablakunk alá

egy mély pillantás
éppen elegendő a
bevésődéshez

akácfürtökön
borzol kedélyesen egy
kósza fuvallat

fázós hajnalon
apró jázminszirmokhoz
tapad a hűs-ég

kis rozsdafarkú
cikk-cakk mintát rajzolgat
kertünk kék egén

szívembe tavasz
míg bőrömre nyári nap
festi mosolyát

szemerkél a csend -
palaszürke tócsákon
esőcsepp táncol

elvesztettelek -
talált tárgyak osztályán
hever a szívem

anyaföld ölén
esőillatot dajkál
gyengéden a szél

érzem apránként
összeadódik bennem
minden fél-elem

üres lapjaim
hulló sziromként fújja
a tavaszi szél

vad szárnyalásunk
közben egyszer csak egymás
rabjai lettünk

ha végre látlak -
hozzánk simul a csend - csak
ölelj szorosan

míg távolban vagy
magamhoz szorítom a
közös perceink

ópiátom vagy
életem végéig sem
szokom le rólad

csendünk összefon -
tökéletes pillanat
a boldogságra

cseresznyevirág
szirmai tenyeremben
- hervadó idő

bezárom magam
elefántcsonttornyomba
a csend oltalom

nagylelkűséged
megható - örökségül
magamra hagytál

belém botlottál
nekem fájt - te megúsztad
karcolás nélkül

mindenki alszik
szárnyaszegett angyalként
álmokat őrzök

csupasz ágakra
pöndörödik egyre a
madárcsicsergés

csak feltartottál
pedig át is léphettél
volna hirtelen

illanó létünk
cseresznyevirág kelyhén
pár perc ragyogás

halk utcazajra
ereszkedik puhán a
márciusi éj

cinkeszárnyakon
égkék szellő mozdítja
nyíló tavaszunk

borzalmas érzés
szeretni úgy, hogy közben
elfelejtenek

percnyi ölelés -
majd hónapot fúj közénk
a viharos szél

illatos hunyor
mosolyog merészen a
zord avar alól

folyó sodrában
zajló jégtáblák hátán
rohan az idő

túl a szavakon -
sziluettünk árnyában
beszédes a csend