Szakályné Nagy Irén haiku versei

Hervatag mező
minden szépsége - fakó
szürke mint a lét

Hogy hiszed e még
Angyali mivoltodat
Most - rajtad múlik

Jászolban őrláng
A Fény - vigaszgyertyákon
régi igézet

meghitt Vasárnap
Fényünnepre vár - a Csend
Gyertyaillatú

Avaralmokon
mohos kövekre - tapad
Ősz - hűs sóhaja

Szenvedélyem vagy
közel negyven év után
felejthetetlen

Anyanyelvemen
Szent a Szó - értünk szólnak
Ősi dallamok

Még vöröslő fán
Bíbor meleg sál az Ősz;
emléked óvja

Szelíd levelek
csenddé lett súlya a Múlt:
- már nem felelnek

Ősz vagyok, izzó,
Szenvedélyes - csendes vágy,
Most ködkonty alatt...

Mohos ágkígyó
életet fogant múltja
avarba siklott

Békéjére lelt
sebein át - Önmaga
küzdelmeivel

Könyvet írt az Ősz.
Most színes levéllapot
felolvas a szél...

őszi hajnalnak
szürke fátylában - sóhaj
ködcsendbe lapul

Megfogant csoda
anyai méhbe - gyermek
múltból érkezett

Leveled vártam
lombhulláskor az ősszel,
Mondták - elrepült

Mozdulatlan fa.
Cinke szökell az ágon
Dalol egy levél.

Cseppmentes mező
arany homokot perget
Sivatag arcán

Tikkasztó Napfény
hajnal csendjéből ébred
nyári őrület

Reményágakat
megtört lélekben a Hit
örökzöldre fest

égi vitorla
vihar vert vászon: földön
szirom foszlányok

Na jó! A Hajó
átvisz a túlpartra: tudd
ha, jó - ha nem jó!

Valótlanságban
a valósághű vagy Te
Örökkévaló

Lenge szirmokon
bódító illatkoktél
megrészegített

Megbokrosodott
papírsárkány az égen
fent hordja orrát

Már találkoztunk
vala valahol: most itt
lelkem érinted

Zárd jól szívedbe
mindig ott legyen veled
Neve: A remény

Szemében emlék
felragyog - visszaköszönt
egy elfeledett

Magamat zártam
Önmagamba - előlem
Én - nem menekülsz

Anyánk asztalán
Föld cserépben itatja
Tavasz virágát

Tavasz, Nyár, Ősz, Tél
forgásában keringő
örök - földillat

Hold fény játéka
szobám falán sziluett
éji matiné

Nyári kis lakom
Tóparti út lankáin
várja lépteid

Monoton a csend
Rám ült - az egyhangúság
Eluralkodott

Jóindulatú
szívek útja: szeretet
- feltétel nélkül

behegedt seben
egy összeforrt pillanat
hasogat olykor