Szakályné Nagy Irén haiku versei

borongós napok
életfa sárgult ágán
reszketeg idő

nyarad elhervadt
virágán őszi rózsás
nyugalom leszek

holdbölcsőjébe
felhőcsend habselyme vár
csillagcsecsemőt

kódolt kis magban
lélekvirág világa
bontakozóban

hópaplanra szőtt
apró madárláb pettyek
cinkecsillagok

feledett szava
újra szirmokon ébred
nefelejcs ajkán

Holdanya ringat
pólyamélyi álmokat
éjszaka ölén

borostyánindán
fűzi levélperceit
az örök hűség

napsugár szárnyán
vidám citrom pillangó
társtalan magány

kigömbölyödött
az est zsemlyemosollyal
telihold ragyog

koszorúinkon
éled sírkertek mélyén
lélekvirágunk

parázsszőnyegre
már hűs ködfátylat terít
az ősz dívája

porcelánliget
csipkés fenyőin a dér
érintetlen csend

kertben itt hagyott
csicsergő fészek hangját
bokorcsend őriz

derül a hajnal
vén október orcáján
dér csipkelődik

mámoros álmok
percein suhan az éj
siet hajnalig

sírokon gyertyák
fellobbant lángja sercen
emléket neszez

alkony és hajnal
napvölgybe nyugvó őszi
arany karátok

sírontúli fény
csendje - Anyám és Apám
szótlan csillaga

korallszigetünk
tengernyi időnk mélyén
harmincöt gyöngyév

őszbe bújt nyári
napfény szeszélyes tüze
vörös lombderű

szélcsendes őszre
aranyfényű csend cseppent
nyárból emléket

vagy rá vagy átlépsz
ősz színes levelén: vagy
megállsz s olvasol...

újra és újra
átíródik a világ
egy lélek útján

gomolygó felleg
szövi smaragdbérc fölé
fekete fátylát

elmegy mellettünk
lehajtott fejjel minden
csodás pillanat

hűvös dértündér
színes fénypászmákat sző
hajnal abroszán

betonon táncot
jár a széllel egy levél
kopogón szteppel

avarba rejti
levélérmék aranyát
mélyülő őszcsend

színes szavakat
közhelyek szökőkútja
egekig emel

egy fűszálhegy tart
harmatgömbnyi kis tükröt
játszó gyermeknek

holdon túli út
messzi szálló álmokon
lélekmadarak

tudáscsírákban
gyökerező őserő
lelket fakasztja

megcukrosodott
méz, aranyfényű nyarak
kristály ékszere

színes lombok közt
megbújva szélcsengőjén
játszik ősztündér

zöldelő fákon
szél simul - dorombolva
legyint az őszre