Haiku versek a sorsról

lónyakív rak rám
glóriát - zörget a szél
bádog Krisztusként

kilencévesen
csak értetlenül féltem -
élet s volt halál

mindig kiderül -
az értékítéletem
többnyire pontos

létezés kopott
szárnya szállna de gyenge
fogytán az erőm

minden leírt szó
s gondolat az én tükröm
nem hazudhatok

közvetítő a
szó belőlem sarjadó
gondolat a mag

ázott patanyom
lesz versem ha meghalok -
most sem olvassák

a kettőnk ősze
deres - ha találkozunk
attól lesz színes

hiányod élő
még - akár az emléked -
nem múlik soha

vág az őszi szél
incselkedik a nappal
kényes egyensúly

cseppnyi diadal
hogy még jelen lehetek
valóságosan

még nem vallottam
szégyent talán - úgy érzem -
mondhatom féltem

nem volt szakadék
múltam s jelenem között
vagyok ki voltam

jó itt körbe fon
a szeretet szokatlan
alig hiszem el

tökéletesre
csiszolt fényű gyémántok
Bartók művei

véleményemmel
sokszor magam maradtam
más az ízlésem

kevés hihető
mi öröm s fellelhető -
búsan szorongok

anyagtalanul
csúcsos lebegő kövek
égi gótika

félek reszketek
szinte minden elveszett
szárnyam tolltalan

Fájó keresztem
milyen fából faragták -
azt, aki cipel...

naptemplom a kör
s vetett árnyékunk - nincs más
nem rejtőzhetünk

ezüstbe fordult
a színünk napfényben is
dér lepi fejünk

árad fény teli
friss fuvallat ma reggel
gyűrt-rongy arcomon

félig halott a
szilvafa fele termő
így vagyok én is

lelkiismeret
vezet a falnak sokszor
nagyot koppanok

ágy szélén ülve
rossz álmomat űzném el
sikertelenül

angyal vagy ördög
ki utamon elkísér
szabad nem leszek

amíg odáig
eljutok hogy elmúlok
könnyítsd meg utam

titok fedelű
jövő van e benne fény
nem is sejthető

kéken tollvonás
fut az égen papíron
zengő sorokban

áldás s büntetés
jóra figyelmeztetés
nemzeti fohász

nem kellenek a
nagy szavak - közös öröm -
végül ez maradt

angyalok ülnek
a lombos diófákon
szél játszik lantján

napi egy tett több
már nem megy erőm elfogy
ennyit bír testem

szélzúgást festek
az égre sötétkéket
viharvirágot

a címből tudni
én írtam - nem versem rossz -
az egyes enyém