Haiku versek a sorsról

tájban meglátja
s hangzó dallá írja a
harmóniáját

Ahol nem süt Nap
ott nincsenek Árnyékok,
de a Föld forog.

A bűntudat a
szerelemmel keverve
egy életre szól.

Lét viharában
esőcseppet nem tudok
- felhőt számolok.

(h)ideghegy mögül
kilépek az ég alá
- felhőket gyűjtök

jobb ha nem állok
semelyik sorba megyek
utamon tovább

soha többet ezt
a hangot dübörögve
jöttek a tankok

teljes hiánya
már szándékos emberi
bűntudatlanság

Egy embertömeg
fekszik lábainál, fals
bálványkép, csaló!

ma nehezebben
cipelem keresztem még
a létezésben

Özvegynek lenni
küszködve, öregedve
hideglelős sors.

Villáskulcs-keserv,
nagy villa-ábránd, lakáj,
s villásreggelik...

gonosz bohócnak
csak krumpliorr-rósejbli
a vacsorája

Körbe csalások
után nemest sújt mindig
a nélkülözés!

Ha babakocsit
látsz tolni, nem evidens
még a szeretet.

Élete sok(k) volt,
vén koldus kezében bor.
Szemében semmi.

Koporsóinkba
sikerélménytelenség
is ver szögeket!

tovaszállít majd
vörös postakocsija
döntéseimnek

Vénülő idő
arcomra karcolja az
emlékeimet.

Erőt magadon
végy, s arcberendezésed
így tedd vidámmá!

Koszos reggeli
napfényben - kopott lélek
kávémmal szemez...

méltóságomból
maradt parányi morzsát
markomba gyűröm

Arcomon ráncok,
nyitott könyv a sorsomról:
büszkeségeim.

Ha a sors sokszor
lesújt ránk, jellemünk is
veszélybe kerül.

nagy erejű szél
mennydörgő egek - vizes
madárlábnyomok

letelik lassan
a kiszabott juss egyszer
csak elszállunk - huss

Fájdalmas szépen
csendül a magyar beszéd
üldöztetésben.

Realistának
sosem lesz barátja a
"lehetett volna"!

a létezésem
foszló selyemszálon függ
épp csak elbírja

feszület árnya
mint napóra mutatja
keresztutamat

ennyi tán elég
is - de sokszor hazudtam
ezt már magamnak

szép testvéremnek
csillagvirágokból fonj
koszorút anyánk

Kérges tenyerén
nehéz paraszti élet
tiszta térképe.

elbuktam megint
pocsolya sáros vize
tükrözi arcom

Barázdák futnak
tenyereinkben - utak,
elágazások.

Boncteremben egy
filozófus hasonlít
bármely kufárra.