Haiku versek a sorsról

Becsület egyre
jó: megtanít vékonyan
kenyeret kenni.

mert újraélem
késként hasít belém a
mások kínja is

sorsunk szemetét
szedtem föl - tenyeremen
piszkos verssorok

Büszkén öltötted
magadra, bár nem ismert
anyaggal takar.

egy hajtás vagyok
mélyben szerteágazó
ősi gyökérből

Nagyszerűség nem
áll be sorba, mellénye
szűk, s barátja sincs.

félig álmodott
álom az élet folytasd
ha én nem leszek

belém ivódott
jó és rossz, kibúvókat
nem is keresek

A sors malomkő.
Azt összezúzza, ami
benned a búza.

vállán kristálykék
hullámokkal menetel
a törékeny tél

lombkoronákon
sorslenyomatos levél
elhulló remény

szemébe nézve
nagy önfegyelem kell most
rejteni vágyam

láthatatlanok
de szárnyuk tolla lágyan
simítja arcom

lelkem csöndjét te
kapod hogy hallhasd versem
ha már nem vagyok

a levegőben
még mindegy, hogy ki a fej
és ki az írás

remegő kézzel
múltam padlórései
titkát boncolom

leomlott falak
közt kószál az emlékem -
itt voltam boldog

él emléketek
lobogó gyertyalángját
szívemben őrzöm

magányom sajnos
nem vándormadár - fészke
lelkemben örök

elkeveredve
könnyed szemembe csöppent
fölöttem sírtál

Hiába vagy a
tálon ínyenc, ha mindig
rossz a körítés!

Költő az, ki sok
mindent észlel, tud, tűr, de
emberséggel szól.

A véletlennek
tűnő találkozások
elrendeltettek.

mennyivel szebbek,
lágyabbak a ráncaim
belülről nézve

Szorosra kötött
sorscsomókat oldhat fel
őszinteségünk.

Szekerek vitték
a dolgos belenyugvást,
hintók a gőgöt.

A kóstolgató,
ha nem kóstolsz vissza, meg
is fog zabálni!

ma sorsmuszájok
gubancait bogozzuk,
élet fonalán

lehetek nyitott,
vagy kemény kötésű - nem
csaphatsz fel bárhol

selyemzsinóron
lógok feletted édes
boldog átokként

ragaszkodásom
időtlenül eggyé vált -
szabadságommal

Kinek mi sorsa:
kinek az alma jut majd,
kinek a torzsa.

Hulló esőcsepp,
ennyi vagyok. Kísérlet
Isten szívében.

szép emlékekből
ma új ruhát szőtt sorsunk
szívünk hordozza

botlatókövek
nehéz sorsom útján jó
tanárim voltak

olyan karmánk van
hogy rajtunk röhögnek a
wodo babáink