Haiku versek a sorsról

világ végtelen
hallgatását hallom a
zokogó halált

rezgő felhők és
levelek szálló homok
borong majd ragyog

dús aranyozás
tarka színek rendjében
titkok rejtőznek

duruzsolgató
fáknak dőlve angyalok
álmodtak ébren

becsületesség
többnyire gyávaságból
sarjadva fakad

Világunk talán
a valóságból pont most
írja ki magát?

szem muzsikája
rólad e kép szépséged
fénylőn mutatja

múlt a jelennel
összefont álom szinte
tudathasadás

kaleidoszkóp
fényt szűr a diófalomb
szivárványosan

bizsergető vágy
tüskés bozótként ölel
ne halj meg remény

paradicsomi
múltam széttört kristálygömb
nem lesz ép soha

torzító tükör
a vágy mindent megbocsát
angyalként látod

a háromnegyed
évszázad hetvenöt év
nos mennyi van még

lelkem szétszakadt
köntöse nem véd csupasz
érzékeny membrán

kinyílt rózsa vagy
bársonyszirmod rám simul
tüskéd szívig ér

minden emberről
s lóról szólt - még én is - hogy
milyen jó együtt

könnyfátyolon át
távolodsz céltudatos
végső döntésed

éj árnyékát ha
fölriadva megdobom
holdfényfolt marad

eső gyöngyfüzér
vörös virágon szép szó
zeng női szájon

vadul mulató
korhely szél pirkadatkor
csöndben hazatért

homlokodon a
szenteltvíz cseppje csillan
a gyertyafényben

homlok homlokhoz
ha ész nem is áramlik
csak a szeretet

Hold ezüstjét a
toronytető nappalra
is megőrizte

aranyló tarlón
varjak gyászmenete a
nyarat kíséri

így imakönyvbe
préselt virág illata
színe múlik el

ellenségem nem
is keresett a boldog
emberek között

visszatekintek
mert mögöttem már minden
szóra érdemes

a vigasztalást
az emberek s az órák
szűkösen mérik

úriember nem
tér vissza kísérteni
a másvilágról

az ész nem minden
a szív másképp működik
hiányzol nagyon

angyal suhan a
tó fölött hófehér lény
tán kecses kócsag

nem való nekem
már a vágy - tévedsz azért
bámullak tovább

a sivatag mint
sarki jégmező csillant
ezüst holdfényben

szomorú szívvel
festi a sors jövőm a
hárs aranyporán

azt mondod büntet
az élet - kilőtt nyilad
elé MOST léptél

minden éghajlat
alatt imádni lehet
őket a nőket