Joco57 haiku versei

ajándékot ad
mulandó szépségével
egy vágott virág

csendes éjszakán
valaki más álmában
jó ébren lenni

viharos szélben
ruhátlan pipacsmező
vörös szőnyegen

indáját nyújtva
már elérte az ereszt
a kerti lugas

a nap mosolyog
mert takarhatja felhő
ő az állandó

ma tetten értem
sorsom időfonalát
masni volt rajta

szép pillanatok
nem kell számolnod őket
egyszerűen élj

sűrű nádasban
csillan a nyári napfény
récék gyöngytollán

egy búzavirág
aranyló kalászok közt
kék nyakkendőben

magammal viszlek
mert bármit megtehetek
képzeletemmel

a távolságot
a legegyszerűbb módon
csak tőled mérem

szívemnek tükrét
ha holnap leporolod
jövőbe láthatsz

apró életünk
a világegyetemben
kérésztáncot jár

táncoló felhők
tornác oszlopai közt
virágillatból

egy pillanat volt
fáradtan omlott össze
a gyenge tavasz

villámok tépte
felhőkből nyert új erőt
a kicsiny patak

ott van a világ
ahová te képzeled
nem pedig mások

omlanak falak
meredek hegyoldalak
tudatod alatt

az élet jár-kel
nem is nézi az utat
végigmegy rajta

a gondolatod
örökre tiéd marad
kimondatlanul

életed végén
mindig marad egy csomag
kibontatlanul

veled az élet
számtalan gyűrődése
újra kisimult

szeretetemben
nem szerepel az idő
csak a végtelen

pillanatokban
úszik a múló idő
de árral szemben

tél vesztésre áll
évszakok csatájában
jégcsapok sírnak

tavasz reggelén
engedd be a kék eget
szobád falára

a sápadt napfény
ma arcod szépségéről
csak álmodozhat

a hajnal csendje
lett a legszebb muzsika
ölelésedben

ébred a hajnal
a napsugár feltöri
sötétség kérgét

ködös hajnalon
sötétség komor arcát
fény cirógatja

hullámok nélkül
maradt a tó felszíne
felfalta a fagy

jégtáblák között
a hullámredők hátán
récék siklanak

kegyetlen hideg
egy elhagyott fészekben
napfény didereg

olvadó jégcsap
siratja alkotóját
haldoklik a tél

kopasz faágak
menyegzőre készülnek
fehér kesztyűben

hófödte mezőn
még szendereg a tavasz
fagyos tél ölén