Joco57 haiku versei

résnyire nyitott
ajtó a magány falán
mindig van remény

latyakos úton
csizmát húzva érkezik
virágos kedvvel

tavasz érkezett
a nyitva hagyott ajtón
arca sápatag

lehunyom szemem
de így is tisztán látlak
vak is lehetnék

ködnek ütközött
a hajnali napsugár
elveszett fénye

olvadó hóban
egy némán harangozó
hóvirág bólint

mikor nem látod
a nap fényes oldalát
fogd meg a kezem

csak egyszer csobban
majd örökre elmerül
kő a patakban

fájó múltaddal
nem szabad megbüntetned
a jelenlévőt

apró cseppekből
évezredek múltával
új alakot ölt

magányosságom
fordított arányban van
a fogyó holddal

eltűnt a tavasz
virágok sóhajtanak
csak egy álom volt

a víz követ váj
erénye a türelme
okos kő enged

nagy utazás volt
befagyott víztükörben
a holdra léptem

szürke napjaim
ingyen menyegzőt ülnek
a hóesésben

az ébredő nap
első éles sugara
ködbe fúródott

a friss hó alól
kikacsint a hóvirág
észrevétlenül

ölelésedben
mint gyöngyhalász a vízben
úgy elmerültem

álruha nélkül
érkezett a hóvirág
bátorságpróba

téli estéken
kabátban ül a tavasz
lámpafény alatt

szürke füstcsíkok
szabdalják a kék eget
téli estéken

megvakarja a
domboldal jeges fejét
szánkófésűvel

a fehér napfény
egy jégkristály prizmáján
átöltözködik

maradna a tél
ha kapna éjszakára
egy hótakarót

ezüst gyöngyöket
fűzött a hajnali fagy
harmatkönnyekből

kerítésbe zárt
téltől meggyötört kertem
nyújtózni akar

tavaszra várva
szíved önt rám meleget
tél ablakából

hajnali napfény
a dértakaró alatt
lustán nyújtózik

végleg elhagyott
hiába szorongatod
a múltad kezét

torzult valóság
szebbnek láttatja magát
görbe tükörben

kifakult a múlt
a jelen csiszolódik
fényes jövő vár

árnyékod leszek
járj a napos oldalon
belőled élek

meggörnyed a tél
a tavasz terhét hordja
jégszíve olvad

fagyott vízesés
magasra nőtt vízoszlop
hangját vesztette

virágos tavaszt
álmodott a kandalló
hiányos fasor

mint égen a nap
úgy születsz mindig újra
majd felhő takar