Joco57 haiku versei

hozzád hajolva
mosolyodban megszépül
mulandóságunk

mint est sötétje
majd rád simulva érzem
bőröd bársonyát

egy magocska száll
szelek hátán világgá
apró ernyővel

nem kerestelek
de mint egy talált kincset
úgy őrizgetlek

érintéseid
megóvom mindörökre
lélekkendővel

a vihar keze
sok sötétszürkét kevert
az ég kékjébe

tóparti alkony
lábam a nap fényében
aranyba mártom

viharos szél az
út menti jegenyéket
hajlítja íjnak

csillagok fényét
a víztükör ringatja
úszó lámpások

íját feszíti
a nyári hold ezüstje
vizek tükrében

szavaid csendje
éjszakává növekszik
láthatatlanul

öreg fűz ága
mintha vizet merne a
folyó árjából

rezgő harmatcsepp
egy rózsaszirmon alszik
utolsó álom

termésed oda
csak virágillat maradt
vihar pusztított

szépen búcsúztál
illanó szivárvánnyal
vad vihar után

csókjaim nyomán
ezernyi apró virág
testeden nyílik

bárányfelhőim
szürke napjaim felett
apró ékszerek

omladozó ház
falának támasza csak
egy fa árnyéka

messzi távolban
vöröslő ég párnáját
hegyek csipkézik

harmatcseppeket
gyorsan tőrére tűzi
hajnali napfény

fák hűvöséből
távoli délibábbal
hívogat a nyár

észre sem veszed
ahogy álmod szétterül
a csend bársonyán

fénylő napkorong
apró nyakkendőt kötött
bárányfelhőkből

az amit adtál
sohasem lesz mulandó
örök ajándék

ajándékot ad
mulandó szépségével
egy vágott virág

csendes éjszakán
valaki más álmában
jó ébren lenni

viharos szélben
ruhátlan pipacsmező
vörös szőnyegen

indáját nyújtva
már elérte az ereszt
a kerti lugas

a nap mosolyog
mert takarhatja felhő
ő az állandó

ma tetten értem
sorsom időfonalát
masni volt rajta

szép pillanatok
nem kell számolnod őket
egyszerűen élj

sűrű nádasban
csillan a nyári napfény
récék gyöngytollán

egy búzavirág
aranyló kalászok közt
kék nyakkendőben

magammal viszlek
mert bármit megtehetek
képzeletemmel

a távolságot
a legegyszerűbb módon
csak tőled mérem

szívemnek tükrét
ha holnap leporolod
jövőbe láthatsz