Joco57 haiku versei

távozó lélek
harangok szólnak érte
de mélyül a csend

ölelésemben
ma megnyugszik háborgó
lelked folyója

hagyom, hogy érints
lelkem igazi hangszer
csak hangolnod kell

emlékeimben
van egy végtelen fonat
hajtincseidből

hűvös hajnalon
az orgona rügyei
harmatot isznak

mint egy csapodár
virágról világra száll
édes csábítás

még kiosztottam
néhány fényes csillagot
köszönetképpen

egy szál rózsában
a tágabb dimenziót
síkba préselted

csak apró percek
de a léleknek elég
a boldogsághoz

látni, hallani
óriási ajándék
észre sem veszed

a mély csend alatt
láthatatlanul érik
a kínzó magány

hegyeknek átok
sivatagnak csak álom
a sok vízmosás

a rügyek mélyén
ruhájukat vasalják
a virágszirmok

harmatos reggel
néhány árva tulipán
szomjasan tátog

nem hagy el soha
pedig nem hiányozna
a hűsége fáj

orgona ágán
mint melegben kelt tészta
duzzad a tavasz

a végtelenből
egyetlen pillanatban
marad meg minden

szerelmedből egy
apró csepp számon maradt
jó szomjoltónak

pacsirtadalba
varjúkárogás került
tavaszi kétely

jöhetsz sötétben
csak vigyázz álmaimra
földön hevernek

finom érintés
simogatásod emlék
lemoshatatlan

szép ruhában jött
de foltosban távozik
egy év nagy idő

álomba merült
csendesen pihen a nyár
kemence zugban

átöltözött a
rozsdamarta hegyoldal
menyegzőre vár

fészek ölében,
fájón ringatja a szél
nyárnak melegét

neonfény szmoggal,
sült gesztenye illattal
városi anziksz

hajnali szellő
nádszálak bóbitáját
hívja egy táncra

éjszaka csendje
hintaszékben lógatja
fáradt lábait

csendből a zajba
alig több egy lépésnél
hallod határát

ezüst lámpását
már felkötötte a hold
csillagok közé

arcán az idő
láthatóan ráncos, mint
a téli alma

pirul az arcom
ahogy a fagyos szelek
körbecsókolnak

emlékeimből
mint egy meleg takarót
magamra húzlak

az első téli
éjszaka leple alatt
megőszült a rét

bágyadt napsugár
jégvirágot simogat
múló szerelem

őszi hajnalon
száját tátva jött a köd
elnyelve mindent