Joco57 haiku versei

életed végén
mindig marad egy csomag
kibontatlanul

veled az élet
számtalan gyűrődése
újra kisimult

szeretetemben
nem szerepel az idő
csak a végtelen

pillanatokban
úszik a múló idő
de árral szemben

tél vesztésre áll
évszakok csatájában
jégcsapok sírnak

tavasz reggelén
engedd be a kék eget
szobád falára

a sápadt napfény
ma arcod szépségéről
csak álmodozhat

a hajnal csendje
lett a legszebb muzsika
ölelésedben

ébred a hajnal
a napsugár feltöri
sötétség kérgét

ködös hajnalon
sötétség komor arcát
fény cirógatja

hullámok nélkül
maradt a tó felszíne
felfalta a fagy

jégtáblák között
a hullámredők hátán
récék siklanak

kegyetlen hideg
egy elhagyott fészekben
napfény didereg

olvadó jégcsap
siratja alkotóját
haldoklik a tél

kopasz faágak
menyegzőre készülnek
fehér kesztyűben

hófödte mezőn
még szendereg a tavasz
fagyos tél ölén

szél borotválja
szikla szirtek szakállát
lavinaveszély

hófödte mezők
éhezik a természet
jégcsapok híznak

messze távolban
az alkony vörös csókja
egy nádast éget

kopott padokra
szobrokat emelt a fagy
a tó vizéből

seregélyhadtól
édes fürtök őrzője
kopott nagykabát

téli alkonyat
lassan ömlik a tájra
hajnalig csorog

havas domb hátát
vonalak tetoválják
szánon jött öröm

hideg hajnalon
a nap fényét füröszti
jeges tócsában

ezüstös holdfény
hegyek hósivatagán
vígan szánkózik

csendben álldogál
szélben sem rezdül tolla
rozsdás szélkakas

érdes voltam de
mint folyó a kavicsot
szépre csiszoltál

őszbe fut a nyár
majd a tél fogságából
tavaszba sétál

harmatos rétet
hajnali napfény elől
dombok ölelnek

zúzmarás hajnal
a kopasz fák megteltek
tűlevelekkel

havas dombtetőn
fenyőfa hósapkában
magányos őrszem

házakat kötöz
mint vastag kötélfolyam
kémények füstje

hajnali fények
óvatosan keresik
ködben az utat

ég és föld között
gondolattal mérem meg
a távolságot

egyetlen fűszál
pázsitról álmodozott
pihent ugaron

feldíszítette
a tél az eresz alját
jégcsapfüzérrel