Joco57 haiku versei

átöltözött a
rozsdamarta hegyoldal
menyegzőre vár

fészek ölében,
fájón ringatja a szél
nyárnak melegét

neonfény szmoggal,
sült gesztenye illattal
városi anziksz

hajnali szellő
nádszálak bóbitáját
hívja egy táncra

éjszaka csendje
hintaszékben lógatja
fáradt lábait

csendből a zajba
alig több egy lépésnél
hallod határát

ezüst lámpását
már felkötötte a hold
csillagok közé

arcán az idő
láthatóan ráncos, mint
a téli alma

pirul az arcom
ahogy a fagyos szelek
körbecsókolnak

emlékeimből
mint egy meleg takarót
magamra húzlak

az első téli
éjszaka leple alatt
megőszült a rét

bágyadt napsugár
jégvirágot simogat
múló szerelem

őszi hajnalon
száját tátva jött a köd
elnyelve mindent

nap ragyogása
forró jázmin teában
téli reggelen

gyengéden ölelj,
mint bársonyos napsugár
őszi hajnalon

légy egyéniség
ne festékbe mártsd magad
ahhoz hogy ragyogj

túra emléke
a cipőnkről leváló
lépések nyoma

virágos mező
elvesztette illatát
pajtában pihen

a néma csendben
gondolatok dobolnak
isteni szikra

ölelés helyett
csak kapaszkodni másba
nem hoz örömöt

a holnap mindig
a jövő ajándéka
csak bontsd ki bátran

ölelésünkben
csak szívünk dobbanása
töri a csendet

nem keresheted
mindig a tökéletest
ezért tedd azzá

a hegyek mögött
láncait töri a nap
mindjárt szabadul

előttem rejtvény
mögöttem sokszor kijárt
ugróiskola

magányosságom
az est sötét fátylából
varrja ruháját

egy nyári virág
csenddé váló sóhaja
vázában maradt

árnyékok között
töredezik az este
majd egybeolvad

a csendbe rejtett
zajtalan harangzúgás
lelked békéje

őszi estéken
csak a sűrű csend pottyan
kopasz ágakról

kabátom alatt
ott maradt a nyár tüze
érintésedben

aki számít rád
annak jelenléted is
tud erőt adni

nem a távolság
az egyre mélyülő csend
választ el tőled

egy szélsuhancot
előre küldött az ősz
lombokkal játszik

nem fukarkodik
öreg tölgy földre hinti
sárga aranyát

nálad ébredve
ölelésedbe bújik
a hajnal csendje