Joco57 haiku versei

nem a távolság
az egyre mélyülő csend
választ el tőled

egy szélsuhancot
előre küldött az ősz
lombokkal játszik

nem fukarkodik
öreg tölgy földre hinti
sárga aranyát

nálad ébredve
ölelésedbe bújik
a hajnal csendje

minden gondolat
az idő bölcsőjében
alszik és ébred

magányos fenyő
tobozba zárja titkát
gyantapecséttel

észre sem veszed
hajnalban oson a fagy
deresen csókol

felhőkbe bújik
vöröslő ráncaival
a lemenő nap

rőt lombok között
már megcsillan a tavasz
szemed zöldjében

minden zaj nélkül
lecsordul a pirkadat
a teraszokról

ezüst köntösét
kopasz fák ágaira
dobta ma a hold

hanyatlik a nap
avarágyon táncol a
könnyű léptű est

jól teszed ha ma
a remény fonalával
varrod a jövőt

ökörnyál feszül
a kopasz fák ágain
szél zenél rajta

már csak mosolyod
virágzik a kertemben
jó hogy évelő

milyen sok álom
számolatlanul marad
mint hulló levél

tavaszi vágyak
az avarköntös alatt
már ölelkeznek

álmát rejtette
egy hatalmas kőtömbbe
most kifaragja

egy hegyóriás
párafelhőket lehel
völgyek ölébe

őszi égbolton
felhőtlen mosolyodban
itt maradt a nyár

teraszon hagyott
árva hintaszékben még
megpihen a nyár

a közeledből
a távoli jövőt is
tisztábbnak látom

homokos parton
hullámok masszírozzák
nyugágyak lábát

papírcsónakon
lassan elúszik a nyár,
hínár dajkálja

a pajkos szellő
napokig vetkőzteti
az öreg tölgyet

szépet írjatok
hogy örüljön a foltnak
a tiszta papír

vad paripáján
délcegen vágtat az ősz,
nyarakon gázol

büszke az akác
tüskéi megmaradtak
kopasz tölgyesben

nyári pázsiton
illetlenül lépdel az
ősz, sáros lábbal

szívemnek tükrét
letöröltem, hogy tisztán
lásd benne magad

párás ablakról
törölte üzenetem
a felkelő nap

a bevallott bűn
végleges nyugalmat lel
gyóntatószékben

barlangok mélyén
cseppkőben tömörülnek
a hegy könnyei

jár még egy táncot
a tüzes nyári ifjú
vénasszonyokkal

szomjas patakok
őszi esőket falnak
duzzad jókedvük

eggyé szelídül
árnyék a valósággal
hűséges páros