Joco57 haiku versei

bíborrá érnek
az ezüst ruhás felhők
naplementében

elfogyott a nyár
színes foltokat gombol
a tájra az ősz

magányos tölgyfa
koronáját hullajtja
mégis büszkén áll

boldogságodhoz
szeretetem morzsáit
fűszerként adom

lehetősége
a jövőnek végtelen
végül egy marad

zajos napokon
kiszáradt kút mélyéről
merem a csendet

ha te vagy a nap
ne bújj a felhők mögé
mert ragyognod kell

alkonyi bíbor
csipetnyi szenvedéllyel
áloműzőnek

nekem adhatod
a vágyaiddal együtt
félelmeidet

légy türelemmel
a tavasz kever zöldet
szürkeségedhez

a völgyek ölén
a folyó csak menekül
két hegy szorítja

ma úgy érints hogy
holnap újra érezzem
emlékeimben

a lemenő nap
színével festi arcod
csipkebokorrá

nyújtózik a fény
felhők sátora alól
lába földig ér

szemed fényében
a legmegnyugtatóbb, ha
magamat látom

hegyek ölében
sűrű ködfátyol alatt
ébred a tavasz

apró kavicsok
nagyságukat siratják
folyómederben

harmat öntözze
szép, bársonyos szirmaid
kis virágszálam

a szerelemhez
vedd a bíborvöröset
az alkonyatból

nem lett nagyobb a
világ, csak több ablakot
tudtál kinyitni

szedj darabokra,
de őrizz a szívedben,
hogy összerakhass

ha vágyaidhoz
vitorlát és szelet kérsz,
vigyél magaddal

ha nem értesz meg
keresek új szavakat
legyél türelmes

fogytán az idő,
ne nézd a távolságot,
vigyél magaddal

lassan mozdulunk,
hogy megálljon az idő
egy pillanatra

a szeretetben
napról napra szövődik
a lélek selyme

mindig itt leszek,
a holnap ajándéka
feltétel nélkül

minden hajnalon
ajkadra csókolom a
felkelő napot

üres a sétány
néhány sápadt napsugár
ül a padokon

múltunk már gyűrött
holnapunk vasalatlan
hordjuk a jelent

ha érted a csend
szépségét, megérted a
lélek zaját is

nem pillanatnyi
a szépség, ha a lélek
ad neki otthont

a szeretetből
ne tegyél soha félre,
add, ami csak van

szólj hozzám kedves,
hangod legyen harangszó,
mely hazavezet

nem lehetsz messze,
csak tágult a tér, melyben
jó veled lenni

megszülettél, már
életre vagy ítélve,
életfogytiglan