Joco57 haiku versei

a nap aranya
a hegyoldalra csorgott
izzik ruhája

száraz faágra
csak színes illúzió
rügyet álmodni

járj emelt fővel
de ne félj lehajolni
a szeretetért

hajnali szellő
nádszálakat táncoltat
fejek hullanak

tobozba zárja
titkát az öreg fenyő
gyantapecséttel

apró vízcseppek
körülsimítják csípőd
domborulatát

a minden sokszor
alig több a semminél
a gyémánt is szén

a távolsággal
egyre nő ölelésed
utáni vágyam

legmagasabb hegy
tetejéről sem fogod
látni a jövőt

szökik az idő
ne várd a pillanatot
épp most múlik el

nem ismertelek
a tavaszod hozta el
az új életem

néhány szép szóval
könnyen tudsz varázsolni
arcokra mosolyt

alkonyig várlak
veled gyengéden ölel
majd a sötétség

a szeretetet
minden nap elrejtheted
apróságokba

ha mások helyett
önmagadat szolgálod
akkor is rab vagy

legyél a folyó
minden nap átölellek
nem baj ha koptatsz

csak elképzelni
kevés lesz a jövőhöz
az út téged vár

ott ahol mások
elbuknak - neked hidat
ácsol a jövő

ha kevés a fény
nem kell lámpást gyújtanod
nyiss egy ablakot

néhány elgurult
gyöngyszemet újra fűztél
sorsom fonalán

a rossz perceket
hagyd számolatlanul - adj
hálát a jóknak

nehéz helyzetben
minden kézszorításban
keresd az erőt

a lemenő nap
meglátja a holnapot
a hegytetőről

ne a lángot nézd
a szerelem tüzénél
a parazsat óvd

tovatűnt a nyár
emlékét balzsamozzuk
őszi estéken

legyél érintés
hűvös vagy lázban égő
selyembe szőve

nekem nem elég
ami lengén összeforr
ölelj szorosan

ha közelebb lépsz
megláthatod szememben
lelkem szépségét

bíborrá érnek
az ezüst ruhás felhők
naplementében

elfogyott a nyár
színes foltokat gombol
a tájra az ősz

magányos tölgyfa
koronáját hullajtja
mégis büszkén áll

boldogságodhoz
szeretetem morzsáit
fűszerként adom

lehetősége
a jövőnek végtelen
végül egy marad

zajos napokon
kiszáradt kút mélyéről
merem a csendet

ha te vagy a nap
ne bújj a felhők mögé
mert ragyognod kell

alkonyi bíbor
csipetnyi szenvedéllyel
áloműzőnek