Joco57 haiku versei

ne kérj túl sokat
ha magadból keveset
vagy képes adni

mélyülő csendben
egyre hangosabbak a
lélekharangok

lombkoronától
megszelídül a napfény
leheveredik

hajnali napfény
csipkés felhőkön sétál
végül földet ér

szentjánosbogár
fényes gombokat varr az
éj köpenyére

van véleményem
akkor is érthető lesz
ha csak hallgatok

erdei patak
erejét fitogtatja
felhőszakadás

patak csilingel
kövek között szüntelen
megújul hangja

üresen maradt
pókhálós fecskefészek
tavaly még dalolt

hajnali csendben
fénypatak csordogál le
a hegytetőről

sötét szobában
fényszőnyeget sző a hold
ablakrácsokból

eltűri, ahogy
szeget ütnek fejében
gondolatai

erejét vesztve
az utolsó napsugár
tengerbe fulladt

olyan közel vagy
sétálhatsz féltve őrzött
titkaim között

a szeretetből
tud sok erőt gyűjteni
a gyenge lélek

sűrű csend mélyén
meghallhatod hogyan szól
a lélekharang

csodás árnyékát
siratja az öreg tölgy
szélvihar után

elült a vihar
egy bátor napsugár már
lábát lógatja

nem vettem észre
amíg szíved foltoztam
új ruhát vettél

végzetes hiba
ha ember istent játszik
tette ördögi

hiába volt nyár
hűvös a tekinteted
ősz lett hirtelen

tudd meghallani
a mély csendben elrejtett
néma kiáltást

ha határaid
más kezdi feszegetni
legyél óvatos

zajos napokon
kiszáradt kútból merem
a tiszta csendet

csendes esőben
a dús cseppek levélről
levélre csúsznak

egyszer szikla volt
most csak egy marék homok
sorstöredékek

nemes értékét
mind átadta a mustnak
ázott aszúszem

kérges a tenyér
de selymes a simítás
a gyermek arcán

a fénynek elég
egy ablakrésnyi élet
örök túlélő

ha ketrecben élsz
nem a szárnyad vesztetted
csak a végtelent

friss hajtásokat
a tavasz sem varázsolt
fásult arcodra

te választásod
hogy melyik láncban leszel
utolsó láncszem

a cseppkőbarlang
öreg hegy könnyeinek
emlékét őrzi

pipacs nyújtózik
virágzó repcetáblán
ruhája lángol

szóvirágok közt
elrejtettem bánatom
szirmát hullajtja

álmaim hada
vánszorgó délibábok
puszta időben