Joco57
képzeletednek
senki sem szabhat határt
te miért tennéd
Joco57
emlékeink közt
még csendesen hullámzik
a tenger kékje
Joco57
ne kérj túl sokat
ha magadból keveset
vagy képes adni
Joco57
mélyülő csendben
egyre hangosabbak a
lélekharangok
Joco57
lombkoronától
megszelídül a napfény
leheveredik
Joco57
hajnali napfény
csipkés felhőkön sétál
végül földet ér
Joco57
szentjánosbogár
fényes gombokat varr az
éj köpenyére
Joco57
van véleményem
akkor is érthető lesz
ha csak hallgatok
Joco57
erdei patak
erejét fitogtatja
felhőszakadás
Joco57
patak csilingel
kövek között szüntelen
megújul hangja
Joco57
üresen maradt
pókhálós fecskefészek
tavaly még dalolt
Joco57
hajnali csendben
fénypatak csordogál le
a hegytetőről
Joco57
sötét szobában
fényszőnyeget sző a hold
ablakrácsokból
Joco57
erejét vesztve
az utolsó napsugár
tengerbe fulladt
Joco57
olyan közel vagy
sétálhatsz féltve őrzött
titkaim között
Joco57
a szeretetből
tud sok erőt gyűjteni
a gyenge lélek
Joco57
sűrű csend mélyén
meghallhatod hogyan szól
a lélekharang
Joco57
csodás árnyékát
siratja az öreg tölgy
szélvihar után
Joco57
elült a vihar
egy bátor napsugár már
lábát lógatja
Joco57
végzetes hiba
ha ember istent játszik
tette ördögi
Joco57
hiába volt nyár
hűvös a tekinteted
ősz lett hirtelen
Joco57
tudd meghallani
a mély csendben elrejtett
néma kiáltást
Joco57
ha határaid
más kezdi feszegetni
legyél óvatos
Joco57
zajos napokon
kiszáradt kútból merem
a tiszta csendet
Joco57
csendes esőben
a dús cseppek levélről
levélre csúsznak
Joco57
egyszer szikla volt
most csak egy marék homok
sorstöredékek
Joco57
nemes értékét
mind átadta a mustnak
ázott aszúszem
Joco57
kérges a tenyér
de selymes a simítás
a gyermek arcán
Joco57
a fénynek elég
egy ablakrésnyi élet
örök túlélő
Joco57
ha ketrecben élsz
nem a szárnyad vesztetted
csak a végtelent
Joco57
friss hajtásokat
a tavasz sem varázsolt
fásult arcodra
Joco57
te választásod
hogy melyik láncban leszel
utolsó láncszem
Joco57
a cseppkőbarlang
öreg hegy könnyeinek
emlékét őrzi