Joco57 haiku versei

a szerelemhez
vedd a bíborvöröset
az alkonyatból

nem lett nagyobb a
világ, csak több ablakot
tudtál kinyitni

szedj darabokra,
de őrizz a szívedben,
hogy összerakhass

ha vágyaidhoz
vitorlát és szelet kérsz,
vigyél magaddal

ha nem értesz meg
keresek új szavakat
legyél türelmes

fogytán az idő,
ne nézd a távolságot,
vigyél magaddal

lassan mozdulunk,
hogy megálljon az idő
egy pillanatra

a szeretetben
napról napra szövődik
a lélek selyme

mindig itt leszek,
a holnap ajándéka
feltétel nélkül

minden hajnalon
ajkadra csókolom a
felkelő napot

üres a sétány
néhány sápadt napsugár
ül a padokon

múltunk már gyűrött
holnapunk vasalatlan
hordjuk a jelent

ha érted a csend
szépségét, megérted a
lélek zaját is

nem pillanatnyi
a szépség, ha a lélek
ad neki otthont

a szeretetből
ne tegyél soha félre,
add, ami csak van

szólj hozzám kedves,
hangod legyen harangszó,
mely hazavezet

nem lehetsz messze,
csak tágult a tér, melyben
jó veled lenni

megszülettél, már
életre vagy ítélve,
életfogytiglan

a változást nem
tudod megállítani,
magadat igen

ráncaid lettek
a múló idő makacs
szorításától

addig ölellek,
amíg csendünk összeforr
a végtelenben

Csendes karácsony,
Ünnepeljen a lélek,
Legyen dicsőség,

gyógyszer vagy méreg
jelzés nélküli üveg
korty a jövőből

csendes esőként
szitál az életem, de
voltak viharok

ha lenne időm,
kőszíved falaira
ablakot vésnék

magányos ember
az est sötét fátylából
varrja ruháját

tudd észrevenni
a mély csendben elrejtett
néma kiáltást

elég közel vagy,
válogass féltve őrzött
titkaim között

dércsípte kökény
csak álarc a mosolya
fanyar valóság

hegyek könnyei,
sötét barlangok mélyén,
cseppkővé válnak

kertemben már csak
a mosolyod virágzik,
évelő virág

tobozba rejti
titkát az öreg fenyő,
pecsét gyantából

bogáncs módjára
nyakamon lóg a magány,
fáj a hűsége

csendesen bújik
rozsdaszín ruhába az
öreg hegyoldal

őszi hajnalok,
arcomon sűrűsödik
csókja a ködnek

őszi hajnalon,
nyári éjszakák vágyát
takaró rejti