Joco57 haiku versei

eljön a reggel
nem változott a világ
oszlik a mámor

emlékeidből
ácsolt odú ajtaja
jövőbe nyílik

mit rejt a holnap
háromszázhatvanötből
új lapot húzunk

legyen szeretet
egy bontatlan csomagban
ünnepek után

sötét éjszaka
majd a hold fest ezüstből
fákra csillagot

tócsák tükrében
hajnalra odafagyott
a lámpa fénye

ijedt jégvirág
üvegablakon reszket
hasad a hajnal

holdfény csordogál
hófödte hegyoldalon
ráfagy mosolya

ünnepi díszben
a lélek gyengédsége
gyertyalángokban

egy pillanatig
ékszer a tenyeremben
a tél csodája

néhány bús virág
az út szélén bólogat
már ruhátlanul

dőlnek a fenyők
gazdag lesz a karácsony
szegényebb a föld

a rozsdás őszben
egyre lassul az élet
álomba szédül

falat bontani
gondolat erejével
nehéz feladat

ruhátlan fáim
soványan ácsorognak
tavaszra várva

kopog az eső
hideg téli reggelre
jégcsappá nyúlik

a földre fekszem
mint sínen a vonatot
várom a tavaszt

téli estéken
ritkán jut vigasztalás
gyűrött arcokra

csak annyit kérhetsz
mint amennyit magadból
képes vagy adni

a nap aranya
a hegyoldalra csorgott
a tél ellopja

egy kályha mellett
májusról álmodozni
illatmécsessel

a múló idő
port hint emlékeidre
talán aranyból

későn érkező
sziromlányok vénülnek
rózsaszálakon

dunyhára várva
omló barázdák között
vetett mag pihen

pőrére fosztott
szégyenkező fáimat
csak köd takarja

száraz kórókra
gyöngyöt szór a virradat
a ködpárából

minden hajnallal
közelebb csorog a tél
szűkebb nappalok

halotti csendben
ernyedt árnyékok lógnak
fák ágairól

alvó virágot
pajkosan átölelve
megcsípi a dér

egy csepp az élet
mégis hullámok hátán
tengerben úszunk

a lét színpadán
mint napfényben a pára
elfogy az élet

lombtalan fáim
nem járják szelek táncát
délcegen állnak

észre sem veszed
de átszivárog a tél
ködlepel alatt

fázós reggelen
a még zöldellő rétre
fehér szőnyeg nőtt

üresen maradt
székek a hosszú sorban
a sors közbeszólt

elsuhant a nyár
a szivárvány színeit
fáimra szórta