Lívia Schmidt haiku versei

deres hantokon
imbolygó mécslángok közt
jár az elmúlás

arcomhoz simul
apró barázdáival
a történetem

összeroskadva
éreztem, ahogy mellém
térdel a bánat

nem bír magával -
meztelen bőrömre vár
az érintésed

darvakkal üzen
palaszürke szárnyán az
összetartozás

pepita szoknyám
ringásához tapadnak
huncut szemeid

szeretem mikor
magamon felejthetem
a tekinteted

szelíd mosolyom
megfinomítja arcod
szigorú élét

tó tükrén ezüst
hullámvonalat fodroz
az állandóság

sárguló lombok
tétova csendjén billeg
az elengedés

narancsvörösbe
mártja lámpásvirágok
álmát az alkony

tölgylombba súgja
magányát az őszi szél
majd tovaszalad

tóparti nádas
zizzenő levelein
nyugalom moccan

porszemkeringőt
csodál az ablakon át
tűző fénysugár

csöndet fon már bús
hajamba, elcsitult rég
a jó Szélkirály

szívünkön simít
puha tappancsával a
tiszta szeretet

végtelen éjek
meztelen teljességét
akarom - veled

fahéjas-almás
illatában csipetnyi
mosolyíz bújkál

mellém osonva
kedvetlenül vállat von
a langy megszokás

tiszafa szelíd
oltalmához bújik az
örökzöld remény

narancsvörösbe
mártja egy lámpásvirág
álmát az alkony

vajúdik az ég -
kobaltkék felleget tép
a várakozás

esőtől ázott
fényes macskaköveken
imbolyog az ősz

madár sem reppen
már az őszbe forduló
lombok csendjéhez

melegségem mind
neked adtam, te mégis
hidegen hagytál

úgy simul hozzám
csendes szelídséged, mint
babakék sálam

szikes rögökre
szitálja gyöngyeit egy
ólomkék felleg

bíbor ég alján
pattogó tűzszekerek
nyomán jár a szél

esőcseppek közt
fellegfüzérek hátán
didereg a nap

fázós esteken
jó lenne belebújni
pillantásodba

már sorsot húzott -
pőre ágon ül fakón
egy rezgő levél

az őszi kertben
még lábam elé pottyan
egy csepp ragyogás

mályvacserjelomb
hervadásában halvány
nyáremlék bujkál

lehetnék dallam -
szempilládra fonódó
gyengéd altató

kiköltöztem - épp
szűkös lett a férőhely
bent a szívedben

ében éjjelek
harmatgyöngyös pártáját
leveszi a nap