Mikli haiku versei

ébredésünk az
ártatlanság szüntelen
felidézése

hópaplan alatt
akácfák álmodoznak
lombos ágakról

nyáresti lombok
titkos álmot álmodnak
a nárciszokról

hűs árnyaikról
a lombok hamarosan
megfeledkeznek

kunyhómban lepke
szövi nappali álmát
éji fényekről

akác szirmokat
hömpölyget erőst a szél
berkenye potyog

akác virágok
hullámzó tengerét már
elhordta a szél

eladtál engem
gesztenyés árnyékában
elárultalak

alvó fűszálak
gyémántjait hajnali
napfény dézsmálja

fűszálról csüngő
gyémántok a hajnali
pírral megszöknek

repedt tányérkán
törött yunomi csésze
csorog az élet

Fudzsiszan előtt
hó-szirmokkal hull térdre
minden szilvafa

ég-föld nem kettő
egységüket szavaink
szaggatják szerte

nyitott ajtóban
reszkető gyertyavilág
létünk ingatag

telihold bujkál
felhőpaplanok között
álom a világ

csiga igyekszik
átkelni forró járdán
szikkadt fű várja

fényes tavacska
csillogó szemmel bámul
végtelen térbe

nyáreső után
nyílik teret bezáró
ezernyi tükör

hasadó hajnal
zuhan búzamezőkre
kalászt fest tűzzel

lehullt esőcsepp
karikát rajzol éppen
Nam Cheon ujja

viharos szélben
falombok énekelnek
a megnyugvásról

platánok előtt
tengernyi fűszál hódol
harmat súlyától

nyárfalombok közt
elhagyott fészek mereng
a tavaszt várja

felhő tetszeleg
párolgó pocsolyában
múló jelenés

ködbe tűnt úton
anyám kezében kezem
akkor nem féltem

zöld lombok alatt
friss szirmokon lépkedek
nem is volt tavasz

vég szövi kelmém
nem születtem se halok
halk tenger vagyok

harangszó hídját
megáradt emberfolyam
elsöpri szótlan

varjú károg tar
ágon - patak hallgatja
fagyott mosollyal

mint éji cinkék
hajnali rebbenése
tünékeny minden

fűz táncol széllel
pedig a nyár elhagyta
már réges régen

Árva esőcsepp
koppint egyet fejemen,
aztán újra csend.

Repedt tányérkán,
törött yunomi csésze;
csorog az élet...

Szikkadt, vén akác
csontágakkal bökdösi
a téli ködöt.