Somogyi Klára haiku versei

Két egyetlenből
folyton nyíló szeretet
nebáncsvirágok.

Teraszon az ősz
lába kopog hűvösen
szobámba kísér.

Rosszat feledni
könnyebb volna de a szép
eszembe juttat.

Függönyrésen át
arcomra fest a hajnal
szerelem nyílik.

Szüretel az ősz
mézbe mártok éveket
édes emlékek.

Befolyik hozzám
függönyréseken át fest
arcomon hajnal.

Pillámra fény ül
hajnal kér táncra érzem
édes illatod.

Nézem az esőt
cseppjei oly egyformák
vérem lenne mind?

Játék öröme
maszatos arcán ragyog
még nem törlöm le.

Emlékképeim
lebegő tündérrózsák
álmaim taván.

Fák árnya alatt
míg várlak - pamutszellő
fátyla simogat.

Hulló levelek
nyár derekán félelem
minden olyan más.

Lemetszett ágad
helyett növessz másikat
csak szeress újra!

Megszökött léptem
mint menyasszony ruhában
félős szerelem.

Vágyaim nyílnak
titkos kertemben őrzöm
ne hervadjanak.

Ha találkozunk
rólam kérdezz - másokról
szólok majd később.

Bánatpoharam
ma örömmel töltötted
kiittam veled.

Madárcsicsergés
és ciripelés nélkül
oly zajos minden.

Eljöttem újra
csendet lélegzek tisztán
embertelenül.

Míg ketten hagyunk
lábnyomot - boldogság jár
kertkapunkon át.

Eső muzsikál
tájra csendesen csepeg
felhőszerenád.

Kicsomagolta
bimbói zöld burkából
pipacs szoknyáit.

Bár kis titkokat
Ismernénk jobban a nagy
hazugságoknál.

Kiüresedtem -
mondta a pohár - inkább
leiszom magam.

Fügefa ágán
egy levél árnyékában
sárgarigódal.

Mint virágszirmok
pillanataim mind már
csak múló hegek.

Nem találok és
nem keresek szavakat
majd rámtalálnak.

Pitypangot szedett
kavicsot szórt kis keze
hagytam, szabad volt.

Mindig tudom, hogy
miből elég - ennyi - az
elég-tételem.

Szorongva őrzi
madarak repülését
szabadságvágyam.

Sötét égbolton
gyászoló csillaggyöngyök
kettéhasadtak.

Öreg - fiatal
barackfák virágai
mind kortalanok.

Amíg tudom, hogy
sütni fog a nap - addig
kertet ültetek.

Szabadságról szól
biciklibelsők képzelt
kirobbanása.

Olvadó hóban
cseppnyi gondolat csillan:
- Víz leszek újra.

Változást kapunk
pedig az állandóság
amit keresünk.