Somogyi Klára haiku versei

Fügefa ágán
egy levél árnyékában
sárgarigódal.

Mint virágszirmok
pillanataim mind már
csak múló hegek.

Nem találok és
nem keresek szavakat
majd rámtalálnak.

Pitypangot szedett
kavicsot szórt kis keze
hagytam, szabad volt.

Mindig tudom, hogy
miből elég - ennyi - az
elég-tételem.

Szorongva őrzi
madarak repülését
szabadságvágyam.

Sötét égbolton
gyászoló csillaggyöngyök
kettéhasadtak.

Öreg - fiatal
barackfák virágai
mind kortalanok.

Amíg tudom, hogy
sütni fog a nap - addig
kertet ültetek.

Szabadságról szól
biciklibelsők képzelt
kirobbanása.

Olvadó hóban
cseppnyi gondolat csillan:
- Víz leszek újra.

Változást kapunk
pedig az állandóság
amit keresünk.

Eléd születtem
hogy gyors lépteiddel ma
végül utolérj.

Fekete csendben
éj botorkál hajnalig
madárdalt keres.

Csipetnyi tavasz
zsenge vadvirágokra
harmatot lehel.

Tavasz lábnyomát
virágokkal díszíti
szőnyegén a föld.

Ősz van szívemben
avar s téli szürkeség
tavasz titokban.

Avar zörren ott
hol napsugár bontogat
apró szirmokat.

Selyem arcával
kék ég alá, föld fölé
hóvirág hajlik.

Amikor szeretsz
az a valóság nekem!
Minden más álom.

Lelkifurdalás
és vita nélkül törlök.
Alkalmazkodom.

Törődésem mind
élethosszomig gyermek
szívet melenget.

Élni születtünk
de a halált tanuljuk
fájdalmaival.

Minden csepp szava
patak csobogás nekem
hoz életvizet.

Láttam hullani
fagyott virágaidat
gyümölcstelen nyár.

Azért szeretlek
mert jó veled - azért vagy
jó mert szeretlek.

Pihe madárkám
tollakat nevelek rád,
hogy bátran repülj!

Hófehér tájban
naspolya mereng ágán
tétova magány.

Nézem a havat
nem találok szavakat
néma csillogás.

Szántás tengerén
hósziget mozdul - télben
ittmaradt gólya.

Szavaid éjben
úszó csillagok dala
karácsonyi fény.

Még meg se haltál
de már vannak akik csak
átnéznek rajtad.

Nyárban is ott van
a tavasz elmúlása...
mégis szeretlek.

Márványon ülve
a kihagyott ebédre
gondolok megint.

Hideg márványon
őszirózsa, gyertyaláng -
emlék melegít.

Metamorfózis
pillanatokban élek
angyal lelkemért.