Somogyi Klára haiku versei

Reggeli ködben
csipkebogyók keresik
az eltűnt tájat.

Bokrot ölelő
köd karjai közt rózsák
vérvörös sebek.

Virágaimat
ruhámra festem, hogy a
nyár legyen rajtam.

Ölelés nélkül
belehal életébe
az egész Világ.

Karnyújtásnyira
szürkén lóg az ég szinte
érintésre vár.

Levele fájón
kapaszkodott az ághoz:
- Engedj el - súgta.

Képtelenségből
merít erőt egy paca
kép akar lenni.

Vízzé ölelt vágy
megtört fényéből színes
szürkék születnek.

Ágyam szélére
ült napsugár mára is
szerelmet ígért.

Tó karján szürke
ég ölelésében ősz
síró gyermeke.

Avarsuhogás:
Mintha valamit az ősz
becsomagolna.

Láttam anyámat
virágszirmokkal hulló
hópelyhek taván.

Rozsdaszagú ősz
fák kopott árnyékában
nyárral évődik.

Elalvás előtt
oldom kékemet szemed
éjsötétjében.

Testemen szétszórt
csókjaid tüzét festem
ajkamra rúzsnak.

Föld őszi ágyán
arany ruhában fekszik
tél menyasszonya.

Összegyűrt lelkem
karod alá simulva
öleléskérés.

Dadogásunk is
mindig édesen cseng ott
ahol szeretnek.

Virágágyakba
felhők feküdtek - parfüm
e párálló lég.

Ereszen függő
cserépaljon csepp vizben
szivárvány csillog.

Föld árnyéka a
teliholdat, míg róka
tyúkomat lopja.

Szőlősorok közt
szuszog tikkadt csendben a
nyári délután.

Ajkad reggeli
szirmokat rajzol - arcom
virágba borul.

Lépcsőn nyújtózó
csend lábánál meg-megáll
egy pincebogár.

Öreg asztalon
poros cetlin üzenet:
- Holnap érkezem.

A költészet nem
vágyakat ébreszt, hanem
magával ragad.

Présház rejtekén
kopott kabátujjba bújt
időkre leltem.

Stelázsin maradt
óízű gondolat - sváb
nagyanyám dzsemje.

Kékfestő égbolt
műhelyében Nap színez
virágos rétet.

Visszanézőben
vörös fátyolfelhőket
batikol a Nap.

Csak szabad elme
mellőzhet egy számára
méltatlan vitát.

Hibáim vagyok
ne ellenükre, inkább
miattuk szeress.

Egymás számára
tökéletlenségünk tesz
tökéletessé.

Öreg kampón a
befejezett mozdulat...
egy régi kalap.

Sarokban papucs
benne maradt csoszogás
hangja utolsó.

Asztalon hagyott
titkos naplómat csak a
szél lapozgatja.