Z. Konkoly Juci haiku versei

hársvirág illat
mama emlékét őrzi
mesélő esték

nyári zivatar
kettőz szivárványhidat
felhők csipkéjén

mohapárnákon
óvatos őzbak lépked
törött ág reccsen

Bércek sóhaja
erdők csendjébe süpped:
mohapárnákon.

éj lehelete
hajnal arcán tündököl
harmatcseppeken

virágszirmokon
pereg az őszi eső
nyár porát mossa

Felhők ezüstje
fest képet tó tükrébe:
napfénye mosolyt.

Pók fonta fátyol
virágszirmokon ragyog:
harmatos fényben.

Mosolyát szórta
tölgyfa alatti padra:
fényes napsugár.

pipacsnak kezét
szellő kéri egy táncra
elvörösödik

piros pipacsok
selyme ring a szél karján
búzavirággal

Virágsziromra
telepszik az est csendje:
tücsökzenével.

Hegyeket csipkéz
a vörös szájú este:
harangszó csendül.

éj leple alatt
jázmin illat lopakszik
reggelt ébreszti

ereszalatti
petúniák illata
estre telepszik

feszes derékkal
suttog az ezüstnyárfa
naplementének

szellő becézi
fának sárga virágát
hársfa illat leng

Üres tegnapok
dörömbölnek ajtódon:
tegyél lakatot.

tétova percek
nyúlnak órahosszába
holnappá válnak

szelíd szél motoz
csipkevirág szirmokon
erdő csendjében

szellő sóhaja
pitypang pihéket reptet
napfény tenyerén

páfránylevelet
ringat délutáni szél
csend vihar előtt

Ablakon kopog
esőcseppek zenéje:
szél dúdol vele.

Unatkozó pad,
társaság hiányában:
Bérlőket keres.

estnek sóhaja
vörösödik ég alján
varjak kárognak

Mezők illatos
csendjét hozta a szellő,
mikor átölelt.

Beszédes csended
többet mond minden szónál:
szemedbe írva.

Borongós világ,
ághegyen csüngő zápor:
legördülne már.

Bérci tetőkön
lenge szél dudorászik:
visszhang felesel.

Homályba veszik
árnyéknak nyúlánk teste:
estébe olvad.

Susogó nádas,
éjt őriz méltósággal:
taván hold ragyog.

Ezüst derűvel
szemléli a világot:
útszéli nyírfa.

Égboltnak kékje
szürke pongyolát öltött:
borús kilátás.

Múltunknak padján
terheink zsákja hever:
Szánalmat koldul.

Hárfa dallam száll,
rózsa szirmán megpihen:
csenddé szelídül.

Gémes kútkáván
szellő sóhaja pihen:
múlt illata leng.