Dienes Tibor haiku versei

megszerettelek
álmomban mindig körém
fonom a kezed

mert elképzeled
erődben gyengeséged
ez lesz a veszted

visszagondolva
akkor azt is szerettem
amikor mentél

elcsendesedett
a tó magára húzza
a messzeséget

a madarakat
néztem míg ágra szálltak
tenyeremből mind

Dunában úszó
elkeseredetteknek
szalmaszál vagyok

Alkonyba veszett
a láthatóság. Érzem
a csillagokat.

hajnaltól estig
körbejárjuk a földet
egy nap egy élet

aranyősz csókol
hamvas szilvaszemeket
beleremegek

bármit megteszek
amit ember megtehet
érted és veled

nyári estén a
pásztorfurulya hangja
csillagokra száll

kerti asztalon
két törékeny kéz készül
gyertyát gyújtani

ha mélybe vetnél
begombolnám az eget
hanyatt zuhannék

lédús szőlőszem
ajkad szorításában
vár roppanásra

álmaimban még
föléd hajló ág vagyok
s benned tűz lobog

mint a szerelem
megállíthatatlan ha
egyszer esni kezd

a körfolyosón
még kapuzárás előtt
beosont a hold

a folyó marad
vize ami elszalad
szabad akarat

szoknyád alá néz
ezernyi fűszál mintha
mind férfi volna

esett az eső
megfogant rózsáimra
mosolyog Isten

mindenki meghalt
magára maradt zászlót
lengeti a szél

véget ért az éj
épp a teraszkorláton
szólít a hajnal

semmi sem mozdul
az utolsó porszem is
helyére került

bezárult a kör
hajthatatlanságodban
már nincs szenvedély

augusztusi
napfényfürdőben érnek
a szőlőszemek

nem történt semmi
a szárítókötélen
kék lepedő leng

gyönyörű piros
alma fent a fán várja
harapásodat

Aki rád figyel,
az nem azonos azzal,
Aki megfigyel.

magára maradt
galambetető asszony
leül egy padra

Anyám csillag volt
az éjjel fehér rózsa
illata áradt

hallgass meg hajnal
világ tetején állok
lélekharanggal

esett az eső
nedves fűszálak hídján
könyököl a nap

egy nyári emlék
tengernyi százszorszép nyílt
a domboldalon

szívedre hallgass
ott legbelül az érzés
sohasem hamis

Egymásban hiszünk...
Világot teremtettünk.
Istenek vagyunk?

elringat a tó
csónakom alatt a víz
ujjamba harap