Dienes Tibor haiku versei

átkarol a tél
nehéz nap éjszakáján
hazáig kísér

elmúlt egy élet
a remény börtönében
apellált a vágy

némaságodat
örök várakozásban
csókolja a fény

előttünk az éj
örömfa illatában
ajkunk összeér

Magamtól félek -
hóesésben ha lépek
megszűnik a csend

várakozásban
lelkünk ingóságain
töröljük a port

forog a színpad
minden pillanatban egy
új szerepet kapsz

lent a berekben
gyöngyvirág-harangokon
játszik a szellő

Letört faágra
ráült a bánat, mellé
verebek szállnak.

Isten simogat
szebbnél szebb álmaimban
hóvirágokat

táncolj csak táncolj
égszínkék hálóinged
szárnyaló fátyol

körbejár a szél
emberi mivoltomban
némi lebegés

a tó fenekén
örök békességben él
az illúzió

megszerettelek
ledobott ruhád felett
áll a képzelet

örömzöld fákra
bíborvörös színt terít
a napfelkelte

Benned alszom el.
Leheletfinom lelked
nyugalomtenger.

a vaksötétben
denevérsuhanások
karcolták az éjt

már semmi dolgom
Istenre bízott sorsom
hadd csónakázzon

Egy pisszenést se!
A mindenséget látom
a természetben.

búja növényzet
bújtat tettre kész völgyet
a föld lágy ölén

beszélj csak beszélj
míg korbácsol a tenger
úgy mint aki félt

az én tengerem
pipacsselyemben maga
a hajnali rét

Csillog a szemed
egy idegen szobában...
Újra kelt a nap.

Nincs időm sírni,
se ölni, se szeretni.
Egyedül vagyok.

a várakozás
más, a várakoztatás:
hatásvadászat

hasamon fekszem
míg hátamon ül az ég
nézem a gyepet

Elcsendesedett.
Kialudtak a fények
s egy eb szendereg.

tudom hogy szeret
bár nem szabad nem lehet
igaz történet

te szültél engem
élet és halál között
gyermeked vagyok

csak nekem beszél
gyönyörű ajkán a szó
sóhajt duruzsol

Egyszer magasra,
máskor, még magasabbra
emelt: Ő, bírta

jó kedved legyen
végtelen szabadságban
minden tengeren

elbűvölő az
aki észrevétlenül
szárnyalásra bír

magammal hozott
ütött-kopott bőröndben
némi hagyomány

drótkerítésen
egy fekete hollópár
ül napnyugtáig

besötétedett
mint máskor a ház felett
hazatért a csend