Lívia Schmidt haiku versei

virágtengeren
pitypangpelyheket sodor
távolba a szél

a parti nádas
pánsípjain dallamot
komponál a szél

ebihalakat
dajkál a békalencse
tiszta tó ölén

rakparton ülve
parazsat fúj szívünkbe
a nyáresti szél

alkonyi fényben
szitakötők légtáncát
csodálja a tó

míg a kertben vársz
egy égszínkék pillangó
a válladra száll

sápadt neonfény
fátylat terít a térkő
tompa zajára

tavacska felett
párapaplant hajtogat
a felkelő nap

ében pongyolát
terít csinos vállára
a szép horizont

poros utcákon
fojtó aszfaltgőz felett
esőillat száll

kecses nőszirom
formás derekán hosszan
nyújtózik a fény

zöld levélháton
katicabogár billeg
pettyet igazgat

japánakáchölgy
szépen lassan leveti
sziromköntösét

a nap mosolya
kacajjá nő mélylila
sóvirágmezőn

fények és árnyak
palástot szőttek reánk
míg bealkonyult

pacsirta vagyok
néha ámulattal más
dalát hallgatom

napraforgólány
virágporos orcáját
fényben mosdatja

gyűrött lepedőn
továbbálmodja magát
a pihegő vágy

balzsamos éjen
csillagkupola alatt
suttognak a fák

erdő sűrűjén
mélyzöld páfránylevélen
álmodás időz

akkor is itt vagy
ha csak hiányod ül le
szívem peremén

japánakácos
tüllfinom sziromfátyla
libben vállamon

magamra öltöm
a száradó ruhák friss
napfényillatát

fülledt nyáresten
áttetsző záporruhát
öltenek a fák

pihenj meg nálam
vándor - hűs árnyam ölén
megáll az idő

szénaillatos
múltról dédelget álmot
a tanyavilág

hajnali sóhaj
igazgyöngye ragyog fel
levélcsúcsokon

bodros bárányok
verődnek felhőnyájjá
égi legelőn

elvesztettelek
bánatgyöngyök fénye ring
szóláncaimon

varázsszavakat
suttogsz fülembe - édes
semmiségeket

nem is öltöztet
mégis magamra veszem
minden szavadat

mély hallgatásom
pára léptű ragyogás
- fénye napba hull

könnyed harmat ring -
igazgyöngyként gurulnak
hozzád szavaim

mélykék fellegek
bársonypalástja alá
könnytengert rejtek

kétszáz év múlva
tudom - ott fogsz majd várni
a vén tölgy alatt

hosszú csendjeink
égkék taván - hiányod
tükröződik rám