Somogyi Klára haiku versei

holdszőtte tájban
sétáló toronyóra
éjidőt kongat

ezer virágra
arannyal szőtt kárpiton
napfényeső hull.

fapipa füstje
könnyes mosolyra fakaszt
egy bárányfelhőt

ha papucsban jársz
télen meztelen nyárfák
közt sem lesz nyarad

csillagszemeket
vetett és kacsintott rám
ma éjjel a hold

őszi levelek
ég és föld közt egyenként
mind hazaszállnak

megbocsátáshoz
nem kell a másik ember
belülről fakad

álmodott az ősz
virágok közt jártak hűs
gondolatai

álmodott az ősz
sziromnyitogató hűs
kékítő eget

falevelek közt
bújócskázó fény végül
magára talál

tanulj kérdezni
mert lesz amikor neked
kell válaszolnod

batyudban viszed
kínzó hiányom mindet
becsomagoltam

párhuzamosok
közé rajzolom magam
bárki lehetek

kalitkába zárt
gondolat vár míg szárnyat
nyit a képzelet

virtuóz fecskék
cikázva rajzolják át
a szürke eget.

véletlenül más
fejével gondolkodtam
barátok lettünk

Víz mossa arcát
Nap földbe törölközik
völgypatak ébred.

ügyes ember az
ki a pofonok helyett
méltó alkut köt

a túl nagyra nőtt
önbizalom búcsút int
a jómodornak

szaloncukorba
töltött gyermekkor édes
gondjai álmok

nap hárfázik bús
lombok alatt szél dalol
fénybarlang nyílik

csak a jóra kell
gondolni az mindig a
magasba emel

vázába tépett
virágok láthatatlan
könnyet ejtenek

vörösek közt bár
lehetnék ritka fehér
pipacsgondolat

mindenki hite
szerint választ magának
igaz értéket

hajnalban láttam
arany tükörselyemben
kelt fel ma a nap

aranyban pózolt
ma a hajnal megláttam
tükörfényében

megcsalt csodáink
helyettünk hisznek bennünk
örökkévalót

Tavaszod láttam
ismerem nyarad, értem
őszülő hajad.

Már az elmúló
nyár illatát lélegzik
az ambróziák.

A nyárban hagytunk
egy hetet sajnos vissza
kell mennünk érte.

Már délibábot
lát az ősz, nyárvégi nap
szeme fényében.

Hiába fújja
ősz harsonáit, a nyár
füle botján ül.

Szigorú ember
etetése ízetlen
tréfával tilos.

Darabokra tört
napfény tenger fodrain
gyémánt ragyogás.

Hogy visszadobd, mit
fejedhez vágnak, ahhoz
hátra kell nézned.