Somogyi Klára haiku versei

Csak az értelem
képes felemelkedni
önsajnálatán.

minden virágnak
csendillatán át szól egy
boldogságdallam

csillagszemeket
legeltet gyűrt lepedőn
a lecsüngő hold

minden virág egy
haiku pillanata
ha lepke száll rá

Letörten hever
arcom, tüstént magamra
visszamosolygom.

Törött ablakom
vigasztalódik: - Nem néz
rajtam át senki.

mit borba fojtunk
arról másnap látszatot
szüretelhetünk

tél szürkéivel
rajzol vágyszíneinknek
kifestőkönyvet

begyepesedett
gondolataim közé
virágot nyíltál

vágy és tehetség
nem ugyanaz találd meg
mire születtél

tenyerébe hűs
búcsúcsókot lehelt majd
leesett a hó

puha álmomban
éjjel minden hópihe
köszönt egymásnak

tenyeremben mint
hópihét őriztelek
boldog mosollyal

égi legelőn
fehér bárány csilingel
hull az első hó

hópihényit fagy
csupán mint ajkamon a
kintről hozott hó

jut neked fehér
a sok feketédhez csak
hajolj közelebb

félretettem egy
kis szerencsét magamnak
rosszabb időkre

sok mosoly között
elvész a szomorúság
szívterápia

kórházi ágyam
sem a régi már sokkal
ragaszkodóbb lett

tél álma nyílik
jégvirágból csipkézett
kerti ablakon

vakmerésem van
meggondolatlanul tört
rám a bátorság

mehetnék vágya
les rám a cipőm alól
ma elindulok

szavaid ködbe
firkált ígéretek mind
szertefoszlanak

firkáltam magam
megfogta kezem s megint
rajzolni kezdtem

mire elnyílik
hiúságod virága
már távol leszek

újabb esélyek
számával növekszik az
esélytelenség

képzeletem nem
engedem túlszárnyalni
mindig földet ér

jövőbe préselt
virágok már nem nyílnak
Illatuk emlék

ködkendőbe tél
köti majd őszült fejét
az elmúlt nyárnak

nézz körül állj fel
még mielőtt döntésed
önmagára lép

soromra várva
megfeneklett jövőm az
orvos kezében

dönteni jelen
időben múlt alapján
jövőnkre nézve

idő semmit nem
old meg csak nélküled fog
történni minden

míg színeimet
látom éveimet sem
érzem szürkének

szerelem ésszel
tudomány érzelmekkel
nem egyezkedik

új a régitől
nem kér bocsánatot csak
bekövetkezik