Bazso72 haiku versei

Sziromhullásban
millió szárny suhogva
égig emel fel.

Tükörből vissza
ráncaim mosolyognak -
szépen öregszem.

Elment a hajó,
ereszd vízre csónakod -
az út benned van.

Tudjuk elázik
papírhajónk a vízen -
mégis az élmény.

Téli kék égen
kopasz nyárfák terelik
képzeletemet.

Képzelet híján
fanyar gyümölcs az idő -
egyre keserűbb.

A szívedből is,
ahogy a kenyérből is -
csücskét szeretem.

Lágy szárral kúszom
az élet kerítésén -
csalogat a fény.

Nem rejtőzhetsz el,
az élet csukott könyvből
is tud olvasni.

Hitem férceli
csupa lyuk világomat -
tovább nem szakad.

Kettőnk folyóján
csak a hidak fontosak -
s alant sodró vágy.

Jó elmélázni
a lét várótermében -
végállomás nincs.

Élet-iszapból
talajt formál a lélek -
égre nyíló kert.

Kortalan a báj,
mosolyráncaid ívén
kellem levitál.

Ezt most jól rágd meg:
míg másokon csámcsogunk -
magunkat esszük.

Nem tudom magam
olyan mélyre temetni,
hogy ne hajtsak ki.

Felszínt elhagyva
végtelen csöndbe merülsz -
mély tó a lélek.

Egy nyíló virág,
az térített meg engem -
a világtalant.

Ősz hajszálaim
holdezüst nemesíti -
gazdagabb lettem.

Hófödte ösvény
belső hegyeim csendje
a nyár közepén.

Különleges könyv,
csak felcsapom a kertet -
és már olvasom.

Mesél a mező,
fűszálak közt lapozgat
tavaszi szellő.

Belső könyvemre
szamárfület hajtanak
nyíló vágyaim.

Ó édes otthon,
félútról hazakísér
nyíló orgona.

Százszorszépem vagy,
millió fűszál között
az egyetlenegy.

Hagyd, hogy a rigó
áldja kelő nap fényét -
minek annyi szó.

Végre a tavasz
utoléri szívemet -
én nem változom.

Tavaszkék égből
ránk simulnak a fények -
mennyei manna.

Új élet sarjad,
rügycsalogató fényben
kihajt versem is.

Telet búcsúztat
hajnali madárének -
lélekinduló.

Döngicsél sok méh,
imát duruzsol a szél
virágtemplomban.

Mire a csendbe
belemerülnék, kiált
egy rút gondolat.

Ha megnevezed,
többé már nem ugyanaz -
elkülöníted.

Önirónia:
a létezés fájdalmát
mosolyba húzza.

Ó, mily szomorú,
grafittal rajzol telet
egy mai gyerek.

A polcon Buddha,
időnként összemérjük
mosolyainkat.