Bazso72 haiku versei

Nyakamon hurok,
saját gondolataim
szorítják körém.

Egyre közelebb,
gondolathullámaink
már összeértek.

Nagy úr a végzet,
de minden kezdet előtt
ő is meghajol.

Égen szállnék, de
földhöz szegez végzetem,
feszül a zsinór.

Előttem az út,
hátamon az életem,
fent a madarak.

Habár nyitva van
a kalitka, még szokom
a szabadságot.

Magyar a szíve,
teljesen mindegy, milyen
vér folyik benne.

A megbocsátás
puha szövetként fedi
régi tüskéim.

Megszabadultam
láncaimtól, elhittem,
hogy sosem voltak.

Eső is vagyok,
virág is vagyok, ilyen
a kertész lelke.

Minden pillanat
halál, s újjászületés,
az élet tánca.

Hiába minden,
a szívemen ülsz, mégse
tudod, ki vagyok.

Hiába kopog
az eső ablakomon,
szivárványt várok.

Színes máz mögött
a valóság folyója
szürkén hömpölyög.

Elhalkul minden,
tengerillatba merült
sirály sikoltás.

Esőcseppek halk
koppanása hangosan
visszhangzik bennem.

Nem vagyok több, sőt
egyre kevesebb, csak így
szabadulhatok.

Úgy érintelek,
mint harmat a szirmokat,
tünékeny varázs.

Egyre többet ér
egy boldog gyermekkori
emléktöredék.

Az idő vagyok,
halhatatlan életem
örök vesztese.

Veszíteni szép
most ebben a játékban,
hogy ő nyerhessen.

Leszállni nem tudsz
az idő vonatáról,
csak kiugrani.

Úgy maradnék még,
vihar előtt a szépség
bennem hullámzik.

Talaj és lépés
elválaszthatatlanok,
lábnyomok vagyunk.

Ha a gondolat
végtelen, az én időm
sem lehet véges.

Végre úton van
a szívem is, az eszem
megy a nyomában.

Tavaszi napfény
egyetlen szeretőm vagy
kerti magányban.

Álarcaim közt
botladozom, valaha
mind igaznak tűnt.

Bennem ér össze
a semmi a mindenség
végtelenjével.

Előbb látjuk meg
a tüskét a virágnál.
Fordított világ.

Hogy érthetnél meg?
Még magamat sem értem,
csak fogadj el így.

Mély mennydörgésben
mártózik meg az erdő,
aztán újra csend.

Most elengedem,
ami volt, hogy ami lesz
megengedhessem.

Csak azonosulsz
egy vággyal, de feloldódsz
a szenvedélyben.

Egyetlen vágyam:
az, ami felülírja
az összes többit.

Tovább indulok,
túl minden leírhatón
majd megtalállak.