Bazso72 haiku versei

Magamnak írok,
de ha mást is megszólít
dupla az öröm.

Állj meg, nézz körül,
ne fuss egy életen át
a halál elől.

Ködbe burkolt táj,
a tél meztelensége
önmagába zár.

Utad találd meg,
a célt még az elején
kitűzték neked.

Túl nagy lett a láng,
pecsenyénk sütögetve
ég a világ is.

Az ablak foltos,
köd van, de én még mindig
látom a tavaszt.

Puha havazás,
szemfedélként takar be
szürke holt tájat.

Pára kap szárnyra,
felkelő nap fénye ring
a köd tenyerén.

Közelít a tél,
néhány levelet tart még
ágakon a vágy.

Régi temető,
idő-rágta betűk közt
mohaér lüktet.

Emberek vagyunk,
kapaszkodó levelek
csupasz ágak közt.

Az ember tudja
csak magát megégetni
többször ugyanott.

Megtorpant az ősz,
az elmúlás szelében
élet illata.

Nézd: az őszi táj
élőben közvetíti,
milyen a halál.

Ne féltsd a tüzet,
ha kihuny is parazsad,
tudd, a füst szabad.

Tágas csendárok,
kimondhatatlan szavak
tűnnek el benne.

Fűbe vesző nyom,
ne járj a tegnap után,
még ma sem késő.

Szél-borzolta fák,
hiába kapaszkodik
lombjukba a nyár.

Ahogy öregszem,
fa képzetem szűnőben,
az erdőt látom.

Fordulj befelé,
mélységeid csendjén túl
forrásvíz csobog.

Ezer szív éli
fától fáig az erdőt,
gyökerünk közös.

Szabadság az, ha
rájössz, soha és semmi
nem volt a tiéd.

Soha nem játszom
a szavakkal, a szavak
játszanak velem.

Bolond vagy ember,
hisz önmagad foglyaként
vágysz szabadságra.

Egyedül vagyok,
közel ülök magamhoz,
öleljen a csend.

Vad folyóm mára
megszelídült a lélek
óceánjában.

Erre születtem,
büszkén hordom halálom,
amíg csak élek.

Hová bújjak még?
A mélység horizontján
vakító a fény.

Hiába lett nyár,
szívem ólomszín felhő
hiányod egén.

Kéklő katángok
égbe mártott szirmain
álmot sző a nyár.

Mesél a tópart,
minden egyes hang a csend
esszenciája.

Ez vagyok: ember,
önmagamra veszélyes,
napkönny az élet.

Egyetlen levél
sem élheti túl a fát -
halni születünk.

Múlt emlékei
megfakult, de még fénylő
üvegcserepek.

Kacajod gyöngye
gördül a kis gödörbe,
fényét kísérem.

Megnőnek a fák,
és az égbe emelik
a föld imáját.