Bazso72 haiku versei

Támaszt nyújtanak
korlátaid, mielőtt
átléped őket.

Mások a fények,
tulipántüzek gyúlnak
a kertek alatt.

Bókoló bibék,
fehér porcelánba zárt
szemérmes násztánc.

Esőcsepp koppan,
tegnap még ő is fürdött
az óceánban.

Az idő csak áll,
gondolataid folynak
ki a jelenből.

Gondolataid
ollója ritkítja meg
szíved virágát.

Megérintettél,
egy virágzó ág hajlott
korhadó törzsre.

Élet és halál
együtt táncol virágzó
cseresznyefákon.

Leszáll az este,
lassan elülő zajban
beléd halkulok.

Cseresznyeszirom
utolsó tánca, holnap
széllel kél nászra.

Cseresznye szirmát
sem kötheted az ághoz,
sorsunk repülés.

Virágillatot
szöktet a tavaszi szél,
tele van a kert.

Az esti fények
könnyű szimfóniája,
habos meggyszirmok.

Egy elszánt lépés,
szétfröccsenő múltam lesz
jövőm záloga.

Hamis tükörkép,
üveg és foncsor között
rekedt valóság.

Elszáll az élet,
mint egy madár az égen,
nyomot se hagyok.

Egy kicsike mag,
és mégis emlékezik
a virágzásra.

Jön a tavasz már,
új ruhát húz a tájra,
átöltözteti.

Huncut napsugár
krókuszok feje búbját
csiklandozza már.

Nap olajozza
a nyikorgó kertkaput,
ez már a tavasz.

Rózsa szirmain
méláz a felkelő nap,
késik a reggel.

Nincs szó, csak összhang,
hallgatni nem ugyanaz,
mint csendben lenni.

Hiány kell hozzá,
hogy meg tudjam érteni
a teljességet.

Minden pillanat
az örökkévalónak
állít emléket.

Akár a harmat,
nézd, pókfonalak tartják
lélekcseppjeink.

Kerti padomon
most csak hó ül. Ej, szegény
öreg cimbora!

A réten rendel
fehér sziromköpenyben
kamilla doktor.

Nyújtózik a táj,
fák dereka a fagytól
recseg-ropog már.

Tóparti alkony,
imbolygó nádbugákon
hullámzik a fény.

A mindörökké
tart, ameddig tart, aztán
újrakezdődik.

Élet tör utat
magának, földet emel
a csírázó mag.

Reggeli áldás,
hajnalkák kelyheiből
csorog a napfény.

Hóvihar tombol,
földben alvó magok közt
irdatlan a csönd.

Hajnalka kúszott
a locsoló kannámra,
vehettem újat.

Szakad a lélek,
mondd, meddig nyújtható még
az elnyűtt remény?

Csak a szeretet
talaján nyílik ki a
hála virága.