Bazso72 haiku versei

Én nem is írok,
ami átfolyik rajtam,
azt jegyzetelem.

A sötétségre
én is becsukódom, mint
a napvirágok.

Simára kopott
éveim árnyékában
a kerti fapad.

A csendhez ne nyúlj,
hozzátenni nem lehet,
és elvenni se.

Aranyló dűnék,
homokszemek hídjai
a végtelenbe.

Most merre tovább,
merengek a semmibe,
tágul a világ.

A nyár hevében
észre se vettem, kinyílt
az őszirózsa.

Bábként rángatnak
a hazug igazságok,
ne higgy el semmit.

Ha elfogadod
a bizonytalanságot,
kalanddá válik.

Ajtót nyitottam
a végtelenbe, újra
kezdem elölről.

Ismernek a fák,
fejet hajtok előttük,
még gyermek vagyok.

Nyári emlékek
táncolnak téli estén
kandallótűzben.

Valósnak tűnik,
ami nincs, és ami van,
az nem látható.

Virágmodellek
a kifutón, minden szín
jól áll a rózsán.

Köréd rajzoltam
az otthonom, és most már
egy család vagyunk.

Törött betonból
virág nőtt ki, elkapta
a pillanatot.

Egy cseppnyi világ
a szellőrózsa szirmán,
kisütött a nap.

Bármilyen erős,
egy hullám sem hagyhatja
el az óceánt.

Tisztellek téged,
csak magamért harcolok,
ellened soha.

Ne mutassatok
irányt, tudom merre van
a valóságom.

Egyedül vagyok,
önmagammal elásva,
nálad a lapát.

Helyére került
végül minden, a káosz
teremtett rendet.

A boldogság kis
mozaik kockáival
bánatűrt töltök.

Az is én vagyok,
aki nincsen, magamat
nálad kerestem.

Félúton vagyunk,
ami neked távol van,
az nekem közel.

Ha férfi és nő
egymás felé lép, a föld
is remegni kezd.

Most is hallom még,
ahogy zuhanó testem
lélekért kiált.

Jó, hogy szereted,
és én is azt szeretem,
hogy te szereted.

Nyakamon hurok,
saját gondolataim
szorítják körém.

Egyre közelebb,
gondolathullámaink
már összeértek.

Nagy úr a végzet,
de minden kezdet előtt
ő is meghajol.

Égen szállnék, de
földhöz szegez végzetem,
feszül a zsinór.

Előttem az út,
hátamon az életem,
fent a madarak.

Habár nyitva van
a kalitka, még szokom
a szabadságot.

Magyar a szíve,
teljesen mindegy, milyen
vér folyik benne.

A megbocsátás
puha szövetként fedi
régi tüskéim.