Bazso72 haiku versei

Tél hangulata
kristályosodott ki a
hajnali tájon.

Igazi ima
egy viharvert kunyhót is
templommá emel.

Mindig kilógtam,
most tizenhét szótaggal
állok a sorban.

A hold udvarát
sepregetem álmatlan
őszi éjszakán.

Őszi napsugár
elidőzik a kertben,
meghittség árad.

Nyugtató helyett
virágillatot szedek,
számolatlanul.

Nyitva a jövő
kapuja, mégis a múlt
ajtaját verjük.

Jobb csendben lenni,
a lehetőség sokszor
halkan kopogtat.

Semmi közepén
reményeid támasztod
a végtelenhez.

Kár vitatkozni,
soha senkinek nem volt
eddig igaza.

Millió gyertya
sem adhatja vissza az
öröklét lángját.

Az egyedüllét
csöndje nem hagy kibúvót
önmagad elől.

A lélek tudja
emelni a testet, mint
szél a homokot.

Égi fényt merek
magányos csónakomba
tiszta lelkedből.

Ha eszedbe jut,
hogy szárnyak nélkül repülsz,
zuhanni kezdesz.

Akadályokból
falat, vagy hidat emelsz,
csak rajtad múlik.

Zajos világunk
nem hallja, némán kondul
a lélekharang.

Tiszta szándékból
építem házam, hála
a kötőanyag.

A túlzott vágyak
indukálják a hiány
illúzióját.

Két szó közötti
szünetben történnek a
lényeges dolgok.

Jó kertész vagyok,
ha kivirágoztatom
a lelkeket is.

Falevél míg hull,
nem köti az ág, és még
a föld sem, szabad.

Hulló falevél
boldog a lebegéstől,
pillanatnak él.

Nincs más vágyam, mint
a reggeli remény, és
az esti béke.

Őszi dér talán
megőrzi időtlenül
rózsák szirmait.

Szavaid húznak
mocsárba, a csendemből
emelkedek ki.

A feketébe
szint vinni az igazán
nehéz feladat.

Nincs olyan talaj,
amiben ne teremne
valami virág.

Nem lehetek gaz,
ha szívemben örökké
virágot hordok.

Nyár szorítása
után az őszi napfény
egy gyengéd kézcsók.

Hiába élnél
örökké, ha nem figyelsz
a pillanatra.

Ha megérted, hogy
semmi se tiéd, akkor
kaphatsz meg mindent.

Az vagyok, amit
Isten gondol, a többi
csak félreértés.

Motoszkál bennem
egy gondolat, szólnék, de
már nem ugyanaz.

Nehéz nap után
a saját világomban
fürdök meg este.

Ma a minimum
is sok, holnap nem elég
a maximum sem.