Bazso72 haiku versei

Napnyugtával hál
a béke, hogy reggelre
remény szárnyaljon.

Menjek, maradjak?
Megtarthatja-e a fa
levélgyermekét?

Ha jártál fényben,
utána már nehéz lesz
árnyékben élni.

Hallgatnak a fák,
csak a téli szél fújja
magányos dalát.

Rőzsét gyűjt a vágy,
önmagát elégető
izzó körforgás.

Mennyi az elég?
Egy szárítókötélre
csipeszelt levél.

Élet üllőjén
nem a kalapács formál,
hanem a csengés.

Mindenem a csend,
de kell hozzá, hogy a szív
adja a ritmust.

Jó föld ez anyám,
magamat vetem bele,
és élek tovább.

Kevés most a szó,
magnak a téli fény csak
üres fecsegés.

Széllel vitázó,
fejet rázó levelek,
maradni már fáj.

Temetői csend,
rojtos krizantémokat
egyenget a szél.

Távolban a fák
színes ólomkatonák,
békés hadsereg.

Összetartozunk,
hogy lenne kettő, ami
mindig is egy volt.

Virágmagokat
vetettem a szívedbe,
rád bízom magam.

Tavaszkék az ég,
még az ólomszín ősz is
mosolyra fakadt.

Kisbetűs vagyok,
de ha a szívem írja
- kalligráfia.

Új sírfelirat,
két szám között a lényeg,
az a kötőjel.

Sorfalat állnak
a fák, díszőrség előtt
búcsúzik a nyár.

Határaimon
imbolygó szellőrózsa
a lélek tánca.

És jön a hajnal,
vörös lángokkal ég el,
mi tegnap történt.

Nincs rá mentőöv,
ha mély érzéseimbe
belefulladok.

Őrzöm a tüzet
szívem őskohójában
utódaimnak.

Őseim szava,
párolgó föld illata
az eső után.

Pillangó se száll,
száraz kóróvá lett már
kedvenc virága.

Elfeledett kert,
megérintenek a csend
nyíló szirmai.

Vöröslik a táj,
szétfolyik a nap vére
az est oltárán.

Őszbe hajlik már
a nyár mosolyillatú
barackfaága.

Naparanyozta
fák alatt söprögetem
elmúlt nyarunkat.

Ellenáll a kő,
míg kavicsként nem simul
az áramlásba.

Lehetne könnyebb?
Nem, meg kell tudni azt is,
szeretni nehéz.

Rövid az élet,
és visszavonhatatlan
minden kardcsapás.

Éj katonái,
gyermekálmokat őrző
csillagok hada.

Szemem az ablak,
világ szennyét az élet
könnyekkel mossa.

Kettőnkből mintha
most egy új világ nyílna,
csended a csendem.

Még mindig mutat
új dolgokat az élet,
láttam a halált.