Bazso72 haiku versei

Szakad a lélek,
mondd, meddig nyújtható még
az elnyűtt remény?

Csak a szeretet
talaján nyílik ki a
hála virága.

Ébredő fények,
egy ritmusra lélegzünk,
én és a hajnal.

Búzavirágnyi
kékség kíváncsiskodik
zöld kalászok közt.

Nem élhet virág,
ha a kertész nem áll őrt
a lelke felett.

Útszéli hajnal,
búzavirág imáját
ringatja a fény.

Fő a békesség,
ha mégis harcolnom kell,
virág a kardom.

Kinn szitál a köd,
de benn múzsám szépsége
napfényként ragyog.

Átélt pillanat
lenyomat a könyvemben,
egy préselt virág.

Rigó lábnyomok
a frissen esett hóban,
pillanatversek.

Szeress könnyedén,
úgy, ahogyan egy virág
flörtöl a nappal.

Szeretni jöttem,
sose gondoltam volna,
milyen nehéz lesz.

Tenyérnyi tócsa,
és mégis elfér benne
egy templomtorony.

A fa csak állt ott,
de árnyéka átlépett
a kerítésen.

Hideg most a föld,
a megfagyott lelkekért
gyertyát gyújtsatok.

Galamberdő nőtt
a tető napsütötte
kis szegletében.

Siettem haza,
hiába integettek
oly nagyon a fák.

Késő őszi nap,
levélként ülnek varjak
a diófámon.

Társam a kétely,
gondolkodásra késztet,
hitet erősít.

Telihold fénye
karolja át a tölgyfát,
már nem magányos.

Álmok fonalát
elvágtam, ébren gyötör
most a valóság.

Még mindig együtt,
elválva az élettől,
hulló levelek.

Mozaikképet
fest az ősz levelekből,
szétfújja a szél.

Sok év után is
visszatérünk a régi
szerepeinkbe.

Van az úgy néha,
hogy viharról álmodik
a legszebb csend is.

Egy öreg levél
kapaszkodik, megvárná
a friss rügyeket.

Úgy remegünk, mint
levelek ősszel a fán
ma fenn, holnap lenn.

Holnap is lesz nap...
Legdühítőbb mondata
gyermekkoromnak.

Őszi szél rezdül,
keserédes hangulat,
gesztenye pottyan.

Mint fűzág, arra
hajlik szívem virága,
ahol szeretnek.

Falevél hullik,
a kezemben keresi
végső nyughelyét.

Az élet játék?
Ha nem akarsz játszani,
eljátszik veled.

Tettrekészségről
álmodik a tétlenség,
ébredni kéne.

Én nem is írok,
ami átfolyik rajtam,
azt jegyzetelem.

A sötétségre
én is becsukódom, mint
a napvirágok.

Simára kopott
éveim árnyékában
a kerti fapad.