Bazso72 haiku versei

Határaimon
imbolygó szellőrózsa
a lélek tánca.

Nincs rá mentőöv,
ha mély érzéseimbe
belefulladok.

Őrzöm a tüzet
szívem őskohójában
utódaimnak.

Őseim szava,
párolgó föld illata
az eső után.

Pillangó se száll,
száraz kóróvá lett már
kedvenc virága.

Elfeledett kert,
megérintenek a csend
nyíló szirmai.

Vöröslik a táj,
szétfolyik a nap vére
az est oltárán.

Őszbe hajlik már
a nyár mosolyillatú
barackfaága.

Naparanyozta
fák alatt söprögetem
elmúlt nyarunkat.

Ellenáll a kő,
míg kavicsként nem simul
az áramlásba.

Lehetne könnyebb?
Nem, meg kell tudni azt is,
szeretni nehéz.

Rövid az élet,
és visszavonhatatlan
minden kardcsapás.

Éj katonái,
gyermekálmokat őrző
csillagok hada.

Szemem az ablak,
világ szennyét az élet
könnyekkel mossa.

Kettőnkből mintha
most egy új világ nyílna,
csended a csendem.

Még mindig mutat
új dolgokat az élet,
láttam a halált.

Hűs nyári reggel,
cseppenként issza a fényt
az ébredő kert.

Két gyönge fa, de
egymásba kapaszkodva
vihart szelidít.

Kék búzavirág,
szirmaid közt olvad el
minden kétségem.

Muzsikál az est,
lassú percegéssel fut
az éjszakába.

Levélárnyékban
a tegnapi esőcsepp
őrzi még a fényt.

Már nem sietek,
minden út hozzád vezet,
bármerre megyek.

Olyanok vagyunk,
mint az esőre váró
magok a földben.

Szívemben már nyár,
tündöklő virágokat
nyit bennem napod.

Siet a folyó,
és én még száraz lábbal
állok a hídon.

Sárba ragadt lét,
nem húzza ki az idő
pillangószárnya.

Visz a képzelet,
álmaim erdejében
hatalmas tölgyfák.

Lélegzik a kert,
dús ibolyaillatot
sóhajt a pázsit.

Jelentéktelen
a sárga, míg a repce
ki nem virágzik.

Sokfélék vagyunk,
millió színes kavics
a folyó alján.

Tavaszi ének,
tulipánok harsogják
tele a kertet.

Telnek az évek,
bakancslistám cserélném
túracipőre.

Rigófüttyben jár
a tavasz, én se hordok
tovább bakancsot.

Virágzó május,
határokat tágító
mély akácillat.

Nehéz éjszaka
alatt recseg az égbolt,
akkora a hold.

Hajnalban a nap
ablakomon kopogtat,
nyitom a szívem.