Bazso72 haiku versei

Különleges könyv,
csak felcsapom a kertet -
és már olvasom.

Mesél a mező,
fűszálak közt lapozgat
tavaszi szellő.

Belső könyvemre
szamárfület hajtanak
nyíló vágyaim.

Ó édes otthon,
félútról hazakísér
nyíló orgona.

Százszorszépem vagy,
millió fűszál között
az egyetlenegy.

Hagyd, hogy a rigó
áldja kelő nap fényét -
minek annyi szó.

Végre a tavasz
utoléri szívemet -
én nem változom.

Tavaszkék égből
ránk simulnak a fények -
mennyei manna.

Új élet sarjad,
rügycsalogató fényben
kihajt versem is.

Telet búcsúztat
hajnali madárének -
lélekinduló.

Döngicsél sok méh,
imát duruzsol a szél
virágtemplomban.

Mire a csendbe
belemerülnék, kiált
egy rút gondolat.

Ha megnevezed,
többé már nem ugyanaz -
elkülöníted.

Önirónia:
a létezés fájdalmát
mosolyba húzza.

Ó, mily szomorú,
grafittal rajzol telet
egy mai gyerek.

A polcon Buddha,
időnként összemérjük
mosolyainkat.

Elnyeltem a zajt,
lelkem tavába lépve
csobbant a csendbe.

Ennyi volnék csak?
Soha nem is létező
rész az egészben.

Felejtés hava,
emlékek nélküli fák
álmodnak újra.

Zöldell az élet
súlyos elnyomás alatt -
moha kövek közt.

Karácsony után
se tedd vissza az angyalt
cipős dobozba.

Gondolatok közt
elbújik a pillanat -
ne agyalj annyit.

A háborúban
még a győztes is vesztes,
köss inkább békét.

Minden elmúlik,
érezd, ami itt marad -
pillanat-illat.

Fagyos szél fűzi
versbe lelkem hangjait -
darvak vonulnak.

Haikukat írsz?
Mazochisták előnyben:
három sor pont hu.

Magamnak írok,
de ha mást is megszólít
dupla az öröm.

Állj meg, nézz körül,
ne fuss egy életen át
a halál elől.

Ködbe burkolt táj,
a tél meztelensége
önmagába zár.

Utad találd meg,
a célt még az elején
kitűzték neked.

Túl nagy lett a láng,
pecsenyénk sütögetve
ég a világ is.

Az ablak foltos,
köd van, de én még mindig
látom a tavaszt.

Puha havazás,
szemfedélként takar be
szürke holt tájat.

Pára kap szárnyra,
felkelő nap fénye ring
a köd tenyerén.

Közelít a tél,
néhány levelet tart még
ágakon a vágy.

Régi temető,
idő-rágta betűk közt
mohaér lüktet.