Imre János haiku versei

egyre okosabb
az eszköz - egyre hülyébb
az emberiség

ketté válok, itt
a vég: testemé a föld,
lelkemé az ég

- magányterület -
bár belépne valaki
már végre... bárki

lehettem volna
boldog is, de helyette
szerelmes lettem

vannak falak mik
támasztanak s vannak mik
elválasztanak

egy pillanatra
megállt velünk az idő -
aztán tovább telt

kietlen tájon
bolyong velem tétlenül
a létminimum

a legrövidebb
távolság két pont közt: egy
egyenes mondat

kicsit elhagyom
most magam - majd kereslek
amint megvagyok

a siker sokba
kerül, pláne ha végül
nem is sikerül

az összes szösz te
lennél belül, ha szívem
kifordítanám

én a szívemre
hallgatok, mióta az
eszemet tudom

egyszeriség és
halandóság: az élet
két baja s bája

küzdött a tett, míg
bírt, majd hősi halált halt -
győzött a közöny

értetlenségek
tengerén hánykolódó
mondanivaló

közösnek tűnhet,
de önös az érdek, mit
a hatalom vágy

néztem rá némán
ittam szavait s vakon
elhittem mindet

túl mély a kétely
medre, egyre csak lejjebb
süllyedek benne

nyúlj bele szívem
legmélyébe és húzd ki
magadat onnan

szívveréseim
közé beférkőző kis
ritmustalanság

megfosztasz minden
széptől is, ha óvni fogsz
még a széltől is

annyira kerülj
csak közel hozzám, hogy ne
fájjon távolod

utat tör majd a
tehetség - az akarat
pedig falakat

kezét nyújtja a
boldogság: belerántom
a bánatomba

vallásod bezárt
kalitka s hited benne
daloló díszpinty

mint régi "te meg
én": ringatózunk meddő
múltunk lágy ölén

meséltem rólad
múltkor a jövőmnek: majd
szeretne látni

árnyékod mindig
a tied lesz, de a fényt
csak kölcsön kapod

szeretetedet
belesimogathatnád
fájdalmaimba

elengedem a
képzeletem: legalább
ő legyen szabad

életem legszebb
esése talán, mikor
beléd botlottam

a nyitva hagyott
kiskapunkon, ki-be jár
egy reménysugár

régi tereken
új gyerekek kergetik
a serdülőkort

két valósághű
kagylóhéj közt sohasem
lelsz igazgyöngyöt

elég magányos
vagyok, mióta elment
tőlem a kedved

egy félvállról vett
forradalom, önmagát
fogja leverni