Haiku versek a lélekről

A perc is elszáll,
óra megáll, rád omlik
az egész világ.

Eltűnik minden,
csak szíved őriz még egy
halk melódiát.

A csend, arcodon
barázdát éget, és fúj,
egyre fúj a szél.

Az őszinteség
olyan a léleknek, mint
testnek a friss víz.

S lassan nem ismersz
rá, az addig jól ismert
otthoni tájra.

Minden az idő
ellen lázad, minket a
perc megalázhat.

Koromba, füstbe,
félelembe hulló jaj,
az emlékezet.

Lombok hulláma
közt nem mosdanak többé
ragyogó egek.

Lelked, végtelen.
De mélyén nem moccan az
elvárt értelem.

A gyermekélmény
nincs is olyan messze. Csak
a végtelenben.

Az álmok népe
messze vándorolt. Néha
a vágy átkarolt.

Tegnap még tudtam,
mit akarok. Ma: álom.
Didergőn fázom.

A süket égnek,
bármerre nézek, többé
nincs mit mondani.

A kísértésbe
beleolvadtak hitem
gránitszobrai.

Az Idő játssza,
hogy tűzálló, akár a
lélek, a buta.

Lelkünk törékeny,
mint szép, vékony porcelán.
Összetörni kár.

Gyógyulni szívvel
lehet, békés jósággal,
sok szeretettel.

Omló salak, mondd
élet álmát mi oltja
oly mélyen beléd?

Akkor kezdődik,
Ha a csend nem ellenség.
Gyógyulj fel újra!

lélek-mozsárban
őrlődnek a perceink
egyre csak fogynak

Minden pillanat
amiben jóság ragyog
lélekemelő.

A Démonjaid
Egyetlenek, kik végig
Veled tartanak.

Lelkünk szavai
a csend békességében
felerősödnek.

Az űr egyre több,
s kevesebb a lélek. Ez
már az ítélet?

Fejedben zúg a
lehetetlen. S az Idő
megy, tehetetlen.

Szétfoszló árnyak
köntöse. Vers hiányos,
gyér öltözete.

víz fodrozódik
felhők lebegnek lomhán
gyógyul a lélek

Meghitt ölelés
finomsága a lélek
örvendezése.

Éveim szorgos
önrontásával fagyos
tél lett lelkemben.

Szép emlékeink
néha megsimogatják
fájó lelkünket.

Bú` magjából kelt
lélekvirágom szomját
betűkönny oltja.

télnek idején
láthatod majd a lelked-
minden sóhajban

mindig ott marad -
a lélekbe írt szavak
térhű hologram

Szürke köd borong
bennem: testem falevél,
lelkem őszi nap.

Nem ítélkeztél,
csak meghallgattál: lelkem
meggyógyítottad.

A gondolatok
lecsendesítése a
lélek mosolya.