Haiku versek az emberiségről

Az Úr megbocsát
és feloldoz, ha kéred -
az ember nem így...

Nem tudhatom, hol
kezdődik a magasság
és hol ér véget.

Emberek halnak
mások hatalomvágya
miatt halomra...

Túl nagy lett a láng,
pecsenyénk sütögetve
ég a világ is.

Emberek vagyunk,
kapaszkodó levelek
csupasz ágak közt.

Az ember tudja
csak magát megégetni
többször ugyanott.

Annyi szép dolog
van az emberen kívül
ezen a Földön.

Már majdnem minden
elektromos, csak ember
ki alattomos.

Bolond vagy ember,
hisz önmagad foglyaként
vágysz szabadságra.

Ez vagyok: ember,
önmagamra veszélyes,
napkönny az élet.

Világ végéig
vándorolva keresni
azt, aki itt van...

Túlélni kiért,
miért? - káosszá vedlett
az elfajult lét!

A jó ember csak
érinti a vir(l)ágot,
le nem szakítja.

nyugat keletre
kelet nyugatra néz - de
tekintetbe vesz?

Egy rügy kipattan,
egy másodpercnyi idő,
egy emberöltő.

Tüzet gyújtanék,
Hol nemzetek lelnének
Béke lángjára.

lakatlan sziget
az emberi lélek míg
egyedül ébred

Meggyötört Földünk
Szíve összetört. Rabbá
Lett ember által.

Világunk olyan,
Milyenné tesszük. Múltunk
Bűnei a Mánk.

Isten mérlegén
vajh` mennyi a súlya mért
fájdalmainknak

külön világ van
minden virágban - kertjük
csak ami közös

Isten által szőtt
vékony aranyfonál köt
össze bennünket

fura faj vagyunk
építünk és pusztítunk
és hittel tesszük

egy kis falevél
vagy Isten erdejében
egyedi, így jó

néha úgy érzem
csak túlsúly volt az ember
Noé bárkáján

Ő nem ver bottal -
minden ostoba fejjel
rohan a falnak.

Univerzumunk
legszebb álomszövői
mi magunk vagyunk.

önismerete
tökéletlenségében
kiteljesedő

A Teremtő a
vázat adta, többivel
mi sáfárkodunk.

Az emberiség
Legnagyobb ellensége
Az emberiség

Érzelgős vagyok.
Azt mondják remek dolog,
de szükségtelen.

bennem a világ
míg én a világban csak
egy a sok közül

Villont olvasva
Az ember nem változott
Ötszáz év alatt.

legnagyobb költő
a Remény, toll nélkül ír
emberszívekbe

A világ: sötét.
Nem is látjuk emiatt.
És te légy a fény.

A világ: sötét.
Nem is látjuk emiatt.
És te vagy a fény.