Haiku versek a természetről

Dús búzaszemek
peregnek aratáskor-
sárga konfetti.

Moccanatlan csend?
Holtfában születendő
Milliónyi lét

Nyári mezőkön
színkavalkád s illatok
aromatára.

Semmi cicoma,
ez a Természet s mégis
mily csodálatos.

Fűszálon ragyog
Természet gyémántjaként
reggeli harmat.

természet vásznán
tán angyalkéz festette
virág-pagoda

Élünk, felemás
érzések között, s késve
értjük meg a jót.

Aztán próbáljuk
összefércelni, de az
egyre nehezebb.

Azt, ami egy és
oszthatatlan, mi magunk
törjük kettőbe.

mint vándormadár
az összes nyáréjszaka
gyorsan tovaszáll

Összes hagymám a
kamrában kihajtott. Kér:
Zsíros kenyeret!

Napfény aranyát
ezüst cseppekre váltja.
Bőrünkön csorog.

Fekete felhő
ontja könnyét világra.
Amúgy is sár van...

Tavaszi kertek-
madárdaltól harsogó
szép koncerttermek.

egy méhecske épp
a fagylaltos csupromból...
diadal ittas

Roppant gyufaszál
sereg a végtelen ég
felé szalutál.

kis harangvirág
halkan csilingel este
fülemnek zene

Katicabogár
pihen virág kelyhében
s szél ringatja el.

Hajnali köd, mint
puha gyapjútakaró,
óvja a Földet.

Erdő fohászát
az hallja meg, ki szívét
s lelkét kitárja.

Zöld a föld, tavasz
van, fűhajában szemét,
szeme könnytenger.

fekete hattyú
úszik bányató tükrén
holdfodrozódás

rozmaring ága
között megcsillan a nap
illatos pora

Búvárként vonz a
mély, hol ezüst fény játszik
halak pikkelyén.

Zöld gyepszőnyeget
terít le a Természet
virágmintával.

Nyíló virágban,
zöldellő fában ott van
Isten mosolya.

Egy nyitott könyv a
Természet s ha olvasod,
magával ragad.

Harmatcseppekben
virágkehelyben apró
bogárka fürdik.

Szú rágta fába,
a Teremtő véseti
labirintusát!

Napfény mosolyog s
virág szirmokon tarka
lepkék románca.

Végtelen mélykék,
Isten benne mos kezet,
Hó hullámú ék.

ezerszín határ
magára húzza halvány
napsugár selymét

Hargita hegyén
kávézok, cukorhóval
és felhőhabbal.

Figyeld a rügyet,
fűszálat. Újrakezdi.
Teheted te is.

Egyszerű s mégis
Csodás a Természet. A
Lélek hangján szól.

- hív a természet -
neki vannak a legszebb
csengőhangjai