Haiku versek a természetről

Hunyorgó hajnal
Könnyező rétekre hív
Mélyet lélegzem

Szürke takaró
Nyikorgó fenyők között
Bőrömre tapad

bársonybolyha az
éjnek millió bogárt,
madárt betakar

holdtölte után
nézd, selymes fűszálakat
számlál az Isten

plakátmagányban
szürke egér az este -
betakarózunk

A természet a
világ rendje, a múló
idő sóhaja.

Tavaszi reggel.
Sárgarigó dala száll.
Ébredő határ.

kopasz tölgy mereng
árva magányát oldja
madarak röpte

Sietős az est,
Kihűlt a langy hangulat.
Ciriptelenség.

Fák törzsén moha,
Zöldje élénken virít.
Vizet lefetyel.

Fának dőltem én,
az árnyéka állt tovább
helyettem csendben.

Kerestem égen,
s lám, ott lapult Isten a
bokrok tövében.

Csöndes patakpart,
víz tükrében álmodik
frissen az erdő.

Természet tanít,
mi a szabadság, szépség
s létünk értelme.

Folyónak partján
Sok csivitelő madár.
Víg felfrissülés!

Világosodik,
Fényt emészt a zöld levél.
Foto-szintézis!

Szélcsendes az est,
Denevér élet éled.
Őket ne féljed!

Fent óg-móg az ég,
Majd gyors szél dúl... lé ráz fel.
Por föld... jól ázz el!

Gát nyíl, víz rést vájt.
Bús lomb leng, nagy fa még áll.
Rév itt nincs, csak sár.

Ár dúl, víz vészt hoz.
Bősz szél zúg; kárt tesz, jajt sír.
Táj, nép, vad... küzd most!

Rekedt ugatás,
Erdő rejtekén titok.
Borzongató hang!

Jóbarát a szél,
suttogva ölelgeti
szívem fájdalmát.

szavannák szele
szétterülő napfénnyel
vadakat perzsel

szakállas felhő
viruló atlasz fölött
halkan mennydörög

Vadkacsa hápog,
Tó partján vadlúd giggant.
Gágogó banda.

teraszon ülök
édes semmittevésben
krémfelhők jönnek

Huhogó bagoly,
Szárnyalva fák közt suhog.
Szem-füles vadász.

katatón perceg
rést rágcsál az időbe
egy magányos szú

Fegyvertelen tél
Harca nárciszok sárga
Sóhajaival.

Ég szél rögzítve
egy szárítókötélhez
néhány csipesszel

Lelkünk hallja meg
igazán a Természet
ős, hívó szavát.

levélgyerekek
ágak közt bújócskáznak -
harkálycsőr kopog

messzi távolban
nyírfák törzse, mint ezüst
varázsceruzák

A magvetés a
természet óvodája,
palánta képző.

Séta közben a
fű is lábamhoz simul
üdvözlésképpen.

száz húron pendül
zendül a nyár s a tájon
már nem a csend ül