Haiku versek a természetről

az idő csendre
int a határban ő most
remekművet ír

Virágtengeren,
szirom-szőnyegen Tavasz
illata mámor.

A nap elvérzett,
bíbor felhőbe bújva
domb mögé bukott.

átszűrődő fény
ametisztragyogású
lombok közt séta

Ébred a hajnal:
szemében harmatkönnyek,
napsugarakkal.

Virágágyásban
Hüakinthosz véréből
virág tündértest.

virágba borult
egy mandulafa, pedig
dúl a háború

apró kis lények
jajszavát fújta a szél -
égett a nádas

"Fehér pillangók
hegy ormára leszállva
hósipkát húznak."

Fehér mennyország:
havas táj lenn a földön
átölel a tél.

Tavasszal szívek,
virágok nyílnak, ébred
az alvó világ...

víz fodrozódik
felhők lebegnek lomhán
gyógyul a lélek

"Kilyukadt az ég
párnája, sok hópihe
puhán földre szállt."

Ködfátyol borult
a tájra: ősz menyasszony
oltár elé lép.

kerek tó vizén
ezüst ködpaplanban egy
csónak álmodik

Csacskább-e Istent
képzelni, mint anyagot,
mi önalkotó?

Lenyugvó napok
fénye mosolyog vissza,
gránátalmamag.

Isten ecsetje
minden évszakban mesés
tájat festeget.

Bölcsesség, erő s
alázat. A Természet
erre tanít meg.

Pók hálóján a
Hajnal harmatcseppjei
tündöklő gyöngyök.

Ősz nagyasszonya
avarszőnyeg kifutón
mindig divatos.

Elázott tücskök
hegedülnek a fűben
- ég könnye pereg.

tóba mártotta -
Ő, a legnagyobb művész
színes ecsetjét

Dús búzaszemek
peregnek aratáskor-
sárga konfetti.

Moccanatlan csend?
Holtfában születendő
Milliónyi lét

Nyári mezőkön
színkavalkád s illatok
aromatára.

Semmi cicoma,
ez a Természet s mégis
mily csodálatos.

Fűszálon ragyog
Természet gyémántjaként
reggeli harmat.

természet vásznán
tán angyalkéz festette
virág-pagoda

Élünk, felemás
érzések között, s késve
értjük meg a jót.

Aztán próbáljuk
összefércelni, de az
egyre nehezebb.

Azt, ami egy és
oszthatatlan, mi magunk
törjük kettőbe.

mint vándormadár
az összes nyáréjszaka
gyorsan tovaszáll

Összes hagymám a
kamrában kihajtott. Kér:
Zsíros kenyeret!

Napfény aranyát
ezüst cseppekre váltja.
Bőrünkön csorog.

Fekete felhő
ontja könnyét világra.
Amúgy is sár van...