Haiku versek a természetről

bakancsát az ősz
hanyagul ledobja a
kamra sarkába

Pitypang fején szösz,
ráfújva, megannyi kis
tündér szétreppen.

Szétdobált szavak.
Tőrbe rohanó szívek.
Fénylő fellegek.

kint nagyot reccsent
luciferi éjben egy
vércse hangja száll

Forró homokszem.
Lám, mi maradt belőled?
Hideg csillogás.

Merengve nézem,
hogy cakkos felhők másznak
fenn a kék égen.

hallani véltem
a természet lágy ölén
Bartók zenéjét

Tört rögök sírnak.
Szakadozott a róna.
Vágtat a ménes.

Elvérzett a Nap
bíborló horizonton
domb mögé bukott.

Tücsök a prímás
hegedűjén ciripel
rigó fütyül rá.

édes ízeket
csipkéz a bokrok köré
dús bodzavirág

Hűvös a reggel,
fényben és sárban tocsog
az ázott liget.

Természet csendje
Az eleven nyugalom
Gyönyörű dallam

Előbb vagy utóbb,
akar, vagy sem, meghajol
a fű a szélnek.

Kiönt a folyó,
már nem bírja könnyét egy
szomorúfűznek.

Az ős természet
A legnagyobb múzsánk és
Szövetségesünk.

Napfény simogat,
madárcsicsergés csókol,
nincs többé magány.

Fáktól tanulok
csendet, s lám nem zavar a
rezzenő levél.

kopár ágakon
élősködő fagyöngyök
hintáznak zölden

álmomban fű fa
voltam lombot ölelő
cseresznye virág

Mint egy büszke fa,
Ha gyökeret eresztek,
Csak vihar törhet.

bizsergő öle
mélyén moccanó rügyek
áldott állapot

Nádasainkban
a nádirigó fészke
madárművészet.

Szív avagy kuvik
Forma felhő suhan át
Sarlóhold előtt.

forgószél támad
viharvert falevelek
perdülnek táncra

toboz-virágok
fenyőt ékesítenek
nyílnak szerényen

természet ölén
hol csend és béke honol
a megnyugvás vár

Csodálatos, mit
Nem az ember alkotott.
Nézz egy virágot!

Vigyázd a minket
körülvevő természet
csodáit, óvjad!

Gyanútlan prédát
éj csábít hálójába,
pók sző rá álmot.

A természet bölcs.
Óvja magát, született
környezetbarát.

piros berkenyék
kis pöttyöket hímeznek
köd ruhájára

Ázott levelek
sóhaját nyögik a fák.
Zárkózott világ.

Mint színes virág,
Pompázik minden levél
Fákon, bokrokon.

Még tűr Föld- Anyánk,
Öle meggyalázottan,
Most is menedék.

hűs völgynek ölén
az idő megszűnt, mintha
nem is létezne