Haiku versek a természetről

tavasszal könnyű
tulipánkardigánban
díszeleg a rét

Szomorúfűzek
csillogó víztükörbe
rejtik bánatuk.

Arany mezőben
bíborvörös hullámzás,
nyíló pipacsok.

városi fiú
vidéki térbe érve
jó nagyot sóhajt

homályos égen
ezüst pillangó röppen
illanó ködfolt

rügyfakadáskor
öntudatra ébred az
anyatermészet

Meglepett levél
távolodik az ágtól.
Csönd hull a hóra.

Szomorú fűzfát
átölel szerető szél,
s nyugtat vízfelszín.

lágy eső cseppen
szürke hálót sző az éj
édes szellő fúj

festmény lett a táj
egy színpompás akvarell
pazar keretben

harang-foszlányok
szövik az álmos csendet
a nyári mezőn

zöld ruhájában
tavalyi avar alatt
bujkál a tavasz.

tűnő hólepel,
vékonyodó jégtükör,
rügyek reménye.

vörösre festi
ég alját a hajnali
fagyos pirkadat

hajlott hátú fűz
éveinek sóhaját
folyó nyeli el.

Születik a fény
fagyba dermedt éj után
hajnalhasadás.

Fehér lepelből
minden télen új ruhát
kap a természet

tajtékzó hullám
szüntelen morajlással
marja a szirtet

Halott még a táj.
Dérrel szőtt szemfedőjén
őzbak szökken át.

Sárga tájképet
rejt el szürke köpenye
alá a mester.

Új idő jött el,
az ősz lombokat színez
s radíroz köddel.

olajfalevél
susogásait kincsként
hordozza a szél

nyíreshegy alján
galócák kalpagjára
tapad a szellő

kék égi szoknya
pompásságán ücsörög
a fázós reggel

dermesztő szellő
űzi a nyár nyomait
kabátokon át

Gyenge nádszálon
szitakötők násztánca -
megállt az idő.

Ködös berekben,
rezzenő őz versenyzik
félelmeivel.

Hűs hajnal hasadt,
ledobta köd-köntösét:
harmatcseppé vált.

Azúrkék égen
mosolygó felhőcsodák -
tündérek tánca.

törékenybarna
fatörzsekre lombot ölt
a kavargó szél

Menj az erdőbe,
hallgass egy óra csendet
fatörzsnek dőlve.

túlmaszatolt ég
alá hull az utolsó
csepp világosság

macskakövekre
gyűlnek az eltaposott
gondolatvégek

borostyántincsek
alatt büszkélkedik egy
fess lámpaoszlop

míves vaskapuk
zárkózottságára hull
a permetnyi köd

erdei lépcső
tarka végtelensége
szalad az őszbe