Haiku versek a természetről

víz fodrozódik
felhők lebegnek lomhán
gyógyul a lélek

"Kilyukadt az ég
párnája, sok hópihe
puhán földre szállt."

Ködfátyol borult
a tájra: ősz menyasszony
oltár elé lép.

kerek tó vizén
ezüst ködpaplanban egy
csónak álmodik

Csacskább-e Istent
képzelni, mint anyagot,
mi önalkotó?

Lenyugvó napok
fénye mosolyog vissza,
gránátalmamag.

Isten ecsetje
minden évszakban mesés
tájat festeget.

Bölcsesség, erő s
alázat. A Természet
erre tanít meg.

Pók hálóján a
Hajnal harmatcseppjei
tündöklő gyöngyök.

Ősz nagyasszonya
avarszőnyeg kifutón
mindig divatos.

Elázott tücskök
hegedülnek a fűben
- ég könnye pereg.

tóba mártotta -
Ő, a legnagyobb művész
színes ecsetjét

Dús búzaszemek
peregnek aratáskor-
sárga konfetti.

Moccanatlan csend?
Holtfában születendő
Milliónyi lét

Nyári mezőkön
színkavalkád s illatok
aromatára.

Semmi cicoma,
ez a Természet s mégis
mily csodálatos.

Fűszálon ragyog
Természet gyémántjaként
reggeli harmat.

természet vásznán
tán angyalkéz festette
virág-pagoda

Élünk, felemás
érzések között, s késve
értjük meg a jót.

Aztán próbáljuk
összefércelni, de az
egyre nehezebb.

Azt, ami egy és
oszthatatlan, mi magunk
törjük kettőbe.

mint vándormadár
az összes nyáréjszaka
gyorsan tovaszáll

Összes hagymám a
kamrában kihajtott. Kér:
Zsíros kenyeret!

Napfény aranyát
ezüst cseppekre váltja.
Bőrünkön csorog.

Fekete felhő
ontja könnyét világra.
Amúgy is sár van...

Tavaszi kertek-
madárdaltól harsogó
szép koncerttermek.

egy méhecske épp
a fagylaltos csupromból...
diadal ittas

Roppant gyufaszál
sereg a végtelen ég
felé szalutál.

kis harangvirág
halkan csilingel este
fülemnek zene

Katicabogár
pihen virág kelyhében
s szél ringatja el.

Hajnali köd, mint
puha gyapjútakaró,
óvja a Földet.

Erdő fohászát
az hallja meg, ki szívét
s lelkét kitárja.

Zöld a föld, tavasz
van, fűhajában szemét,
szeme könnytenger.

fekete hattyú
úszik bányató tükrén
holdfodrozódás

rozmaring ága
között megcsillan a nap
illatos pora

Búvárként vonz a
mély, hol ezüst fény játszik
halak pikkelyén.