Haiku versek a természetről

színpompás nyári
emlékek fodrozódnak
az út szélein

pitypangernyőkbe
suttogtam bele naiv
kívánságomat

kis tavam partján
barázdabillegető
rak gondos fészket...

Kis hegyi patak
csobogó-csacsogása,
jókedvre derít.

A természetbe
menj és "vetkőztesd" magad
természetesre.

Ezüst folyamban
Lazac illan gondtalan -
Medvemancs várja.

bodzaillatú
szél túrt bele hajamba,
mosolyt suttogott

Ablakok alatt
susognak a fűszálak-
eszmét cserélnek.

anyatermészet
sosem magyarázkodik;
a dolgát teszi

mályvamadarak
mögött szurokfeketén
hullámzik az éj

Zöld mezőn száraz
kórókat vigasztal lágy
tavaszi szellő.

ékes fa lombja
földig meghajolva már
csak nem jön a nyár

tavasszal könnyű
tulipánkardigánban
díszeleg a rét

Szomorúfűzek
csillogó víztükörbe
rejtik bánatuk.

Arany mezőben
bíborvörös hullámzás,
nyíló pipacsok.

városi fiú
vidéki térbe érve
jó nagyot sóhajt

homályos égen
ezüst pillangó röppen
illanó ködfolt

rügyfakadáskor
öntudatra ébred az
anyatermészet

Meglepett levél
távolodik az ágtól.
Csönd hull a hóra.

Szomorú fűzfát
átölel szerető szél,
s nyugtat vízfelszín.

lágy eső cseppen
szürke hálót sző az éj
édes szellő fúj

festmény lett a táj
egy színpompás akvarell
pazar keretben

harang-foszlányok
szövik az álmos csendet
a nyári mezőn

zöld ruhájában
tavalyi avar alatt
bujkál a tavasz.

tűnő hólepel,
vékonyodó jégtükör,
rügyek reménye.

vörösre festi
ég alját a hajnali
fagyos pirkadat

hajlott hátú fűz
éveinek sóhaját
folyó nyeli el.

Születik a fény
fagyba dermedt éj után
hajnalhasadás.

Fehér lepelből
minden télen új ruhát
kap a természet

tajtékzó hullám
szüntelen morajlással
marja a szirtet

Halott még a táj.
Dérrel szőtt szemfedőjén
őzbak szökken át.

Sárga tájképet
rejt el szürke köpenye
alá a mester.

Új idő jött el,
az ősz lombokat színez
s radíroz köddel.

olajfalevél
susogásait kincsként
hordozza a szél

nyíreshegy alján
galócák kalpagjára
tapad a szellő

kék égi szoknya
pompásságán ücsörög
a fázós reggel