Haiku versek a természetről

Napfény simogat,
madárcsicsergés csókol,
nincs többé magány.

Fáktól tanulok
csendet, s lám nem zavar a
rezzenő levél.

kopár ágakon
élősködő fagyöngyök
hintáznak zölden

álmomban fű fa
voltam lombot ölelő
cseresznye virág

Mint egy büszke fa,
Ha gyökeret eresztek,
Csak vihar törhet.

bizsergő öle
mélyén moccanó rügyek
áldott állapot

Nádasainkban
a nádirigó fészke
madárművészet.

Szív avagy kuvik
Forma felhő suhan át
Sarlóhold előtt.

forgószél támad
viharvert falevelek
perdülnek táncra

toboz-virágok
fenyőt ékesítenek
nyílnak szerényen

természet ölén
hol csend és béke honol
a megnyugvás vár

Csodálatos, mit
Nem az ember alkotott.
Nézz egy virágot!

Vigyázd a minket
körülvevő természet
csodáit, óvjad!

Gyanútlan prédát
éj csábít hálójába,
pók sző rá álmot.

A természet bölcs.
Óvja magát, született
környezetbarát.

piros berkenyék
kis pöttyöket hímeznek
köd ruhájára

Ázott levelek
sóhaját nyögik a fák.
Zárkózott világ.

Mint színes virág,
Pompázik minden levél
Fákon, bokrokon.

Még tűr Föld- Anyánk,
Öle meggyalázottan,
Most is menedék.

hűs völgynek ölén
az idő megszűnt, mintha
nem is létezne

piros cseresznyék
vidám táncot lejtenek
kacér menyecskék

Elhagyott fészek
villanypóznán hirdeti:
újra itt az ősz.

álmodik a nyár,
hogy soha nem ér véget,
- de nagyot téved

zöldellő bokrok
színes kardigánt húznak
véget ért a nyár

aranyló dűnék
mint lágy női vonalak
csodás délibáb

Egy rózsalevél
ringatja a világot,
száll jobbra-balra.

létem homokszem -
csak társaimmal együtt
lehetek dűne

álmosan ásít
a tó, rajta a csónak,
a part menti nád

Aprócska rész vagy.
Nem érthet mindent az ész.
Kozmosz az egész.

Rám jajdul a Hold.
Szúrnak a színehagyott
hajszolt csillagok.

Tinta-kék folyón
fülledt esti locsogás.
Kedvem felemás.

Üszkös fahasáb
halálszagú végzete
meleget lehel.

Elázott veréb
ugrál a gangon: hallgasd
esőcsepp hangom.

Kiborult az ég,
betelt nála a pohár.
Koraérett nyár.

Szitakötő fúlt
tó vizébe, a békák
nagy örömére.

mézontó mezőn
lila selyemben suhan
édes nyári szél