Haiku versek a hangokról

Fán harkály kopog,
kályhámban pattog a tűz,
emlékek gyúlnak...

Jogokért öblös
a hang, kötelességnél
halkká finomul.

annyi hasznom van
mint a kis zászlónak a
hangjegyek szárán

hangfestő nyelvek
cserfes lombokon zsongó
arany dallamok

Cserfes kis patak
töri az erdő csendjét:
madárdal felel.

csilingelő hang
gyöngymuzsikája csendül
kagylóba rejtve

Barkaágak közt
madár szolmizál - bogár
zsong rá válaszul.

tóparti zsongás
visszhangzó nádsuhogás
szitakötő nász

Sárga hajú fűz
zöld szoknyaráncaiban
zeng a békanász.

Farkasüvöltés
hasítja a táj felett
süvítő szelet.

Korán érkező,
csattogó kacsatalpak,
tavam jégtükrén.

A parti nádas
szoknyáját szél cincálja:
csendesen pusmog.

Út szélén csorda
kolompolásuk porral
karöltve sétál.

Mióta hangod
meghallottam, szívem lett
csendes kísérőd.

nádhegedűjét
megszólaltatja a szél
cinegénk kontráz

Viharos éjjel
kuvik rikoltoz üres
templomtoronyban.

olvadó hólé
ereszek furulyáján
tavaszra hangol

Az őszi fák közt
holdfény-járta tisztáson
szarvasok bőgnek.

Buborékdalt fúj
este a mocsár felett
két zöld hableány.

a sűrű ködben
csak a harangok hangja
látja az utat

apró köveken
állandóan megújul
a patak hangja

Erdő csendjében
hűs csermely csobogása
vággyal telt zene.

Sirályok hangja
sziklához csapódik, s kék
habokba fullad.

Autók zaja
kúszik a panelházak
közt kíváncsian...

Hiányzik a hang
ami aranyhímzés volt
lelkem brokátján

Susogó vízhang
aszfalt és abroncs között
- városi eső.

lombok rejtekén
éveimet számolja
egy álmos kakukk

holdcsípőt ringat
csillaghúrokat tépő
vad éji metál

csendesség ködét
riadt rikoltásokkal
fácán tépte szét

szél zúgásán túl
zord időnek dallama
varjúkárogás

nappal zajában
bújócskát játszik velem
városom csendje

esőszem kopog
a didergő ablakon
kályha duruzsol

késként metszi el
a csend ártatlanságát
belvárosi zaj

Az ébredő fák
Között álmos hajnali
Karcsú nesz oson

őszi levelek
sárgán, zizegve hullnak
ez az ősz hangja

Lágyan zengedez
színpompás hangszere a
rőt őszi szélnek.